Az utolsó dosszié – Miről is szól a Twin Peaks?

Soha senki nem tudta biztosan megfejteni, hogy miről szólt a Twin Peaks című kultsorozat. A kilencvenes években két évadot élt meg, mozifilm is feldolgozta Laura Palmer halálát. Huszonöt év várakozás után az alkotók előálltak egy újabb évaddal, ami talán még jobban összekavarta a nézőket.

A történet írója, Mark Frost még a sorozat előtt megjelentette a Twin Peaks titkos története című kötetét. Talán a két társszerző, a rendező David Lynch és az író Frost is érezhette, hogy sem az új évad, sem az új kötet nem vitte közelebb a megfejtéshez a nézőket, olvasókat. Ezért Mark Frost kiadta tavaly Twin Peaks – Az utolsó dosszié című könyvét. Ezt már célzottan azért írta, hogy érthetőbbé váljon az alaptörténet.

Külsőre is különleges a könyv, fekete borítóval, FBI-logóval egy igazi nyomozás aktájára emlékeztet. Ez ugyanis egy olyan jelentésgyűjtemény, amelyet a 3. évadban is megjelenő Tamara Preston különleges ügynök ír Gordon Cole-nak, az FBI igazgatóhelyettesének. Akit a sorozatban egyébként David Lynch alakít.

Az ügynök a kisváros szereplőit mutatja be, előtörténetüket, utóéletüket, gyerekeik sorsát. Döntő többségüké tragikus, ez szinte egyenesen következik a sorozatból, de egy-két kivétel azért akad. Például Nagy Ed és Norma több évtizedes plátói szerelem után végre összeházasodnak, némelyik karakter pedig beérik, lenyugszik, ami szintén sikernek tekinthető.

És hogy ad-e magyarázatot Az utolsó dosszié? Végre megvilágosodik az olvasó, hogy ahá, erről szól a történet, és értelmet nyernek a sorozatban legtöbbször értelmezhetetlen szimbólumok? Nem igazán, de érthetőbbé válnak a történet szereplői, és lezár szálakat, ami már csökkenti a hiányérzetet az olvasóban. Egy mondatban például megemlíti, hogy Cooper sokat ápolta gyerekként beteg édesanyját, talán emiatt érezhette felnőttként a késztetést, hogy megmentse a bajba jutott nőket.

Lehet, naivitás volt azt várni, hogy a könyv megoldókulcsot ad a Twin Peaks világához. Ahhoz a világhoz, ami a rejtélyre, feltételezésekre, kiszámíthatatlanságra épül. A tévésorozat is azt tükrözte, hogy rengeteg a láthatatlan, nehezen értelmezhető, megmagyarázhatatlan jelenség a világban. Az utolsó dosszié is ezt üzeni, és magyarázatként vagy talán megnyugtatásként kölcsönveszi Hamlet egy mondatát: Több dolgok vannak földön és égen.

Maga a könyv is inkább további kérdéseket vet fel, hiszen az pusztán a jelentést író ügynök monológja, tele feltételezésekkel, kevés bizonyossággal. Jelentést ír főnökének, de ő maga is megkérdőjelezi a történteket, nehezen tudja egyáltalán leírni, hogy mi történt a városban.

Ki is szól egy ponton Gordonnak: „Már megbocsásson, Főnök, de mi a fasz folyik itt?”

Az a tény, hogy a vizsgálatot folytató ügynökök 25 év után sem tudják teljes egészében értelmezni a történteket, megnyugtató az olvasó számára. Ha még nekik sem sikerül, ugyan milyen esélyekkel indul a mezei halandó? Ugyanakkor ügyesen fenntartja azt a szorongást, amit a teljes sorozat képes volt kiváltani a nézőből. Azt üzeni ugyanis, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, hogy sokkal több dolog van a világon, amit nem értünk, amire nincsen kihatásunk, mint amit befolyásolni tudunk. Rengeteg a láthatatlan tényező, és állandó a jó és a gonosz harca. Ez pedig elkerülhetetlen, mivel a gonosz is mindenkiben benne van, még a legártatlanabb karakterekben is. Még Dale Cooper is elcsábul, még őt is meg tudta fertőzni a gonosz, pedig az ártatlanság, a romlatlanság megtestesülése volt.

Maga Preston ügynök is csak találgat, amikor próbálja meghatározni a főgonosz Bob eredetét. Az egyik magyarázat szerint csak simán ördögi entitás, talán maradjunk is ennél.

Az egyik legfontosabb üzenete a sorozatnak az elfogadás. A furcsa, a szokatlan, a másság elfogadása. A helyiek nagy becsben tartották például Margaret Coulsont, a Tuskó Ladyt, aki tuskója üzenetét közvetítve nagyban hozzájárult a nyomozáshoz. Cooper és Sólyom is komolyan vették, amiket tuskója üzent. A Tuskó Ladyt alakító színésznő, Catherine E. Coulson 2015-ben elhunyt, de néhány epizódban még feltűnik. Lynchék azzal állítanak emléket szeretett barátjuknak, hogy a karakter a történet szerint rákbetegségben hal meg, ahogy Coulson is. A történet szerint a Tuskó Lady búcsúlevelet írt, halála előtt egy nappal adta át Sólyom seriffhelyettesnek. Talán az ő sorai erősítik a legjobban, hogy a kisvárosban a jó és a rossz küzdelme az, ami minden furcsaság, természetfölötti jelenség mögött állt. Az a karakter visz legközelebb a megértéshez, akit elsőre mindenki bolondnak gondol, búcsúlevele az, ami leginkább megmagyarázza a történetet.

„Nincs világosság sötétség nélkül – és ez sokunkat aggaszt –, ám e nélkül hogyan tudnánk megkülönböztetni őket? Minden napunk fele sötétségben telik, tetszik vagy sem, ezzel meg kell békülnünk. Mikor eljön a sötétség, az utazó megtanulja, hogy ne féljen, mivel tudja, hogy a világosság visszatér. Léteznek erői – és szülöttei – a sötétségnek, amik valósak, és mindig is körülvettek minket. Részei ők e körtáncnak, ahogy te vagy én, csak ők más zenére táncolnak. Ez tán a legnyugtalanítóbb igazság, amit valaha is megtudhatunk.”

Vagyis elkerülhetetlen volt, ami Twin Peaksben történt, ami eszerint történhetett volna a világ bármelyik más pontján. Szerencsére ad némi feloldást is levelében, ami kissé csökkenti az olvasó szorongását.

„Ha javasolhatok valamit: ha sötét idő jön, pont ahogy éjjel is tennéd, őrizd a fényt belül. Vannak olyanok, tanúsíthatom, akiknek ez már sikerült. Idővel megtanulod felismerni a világosságot magadban és másokban is. Imígyen találtok majd egymásra. Együtt a világosságot erősebbé teszitek. Ennek igazságában oly biztos vagyok, mint abban, hogy eljön a virradat. A sötétség mindig meghajol a világosság előtt, ha a világosság elég erős.”

A jelentést záró részben, a Zárógondolatokban Tamara Preston is bevallja, hogy ő is zavartan, összekavarva, értetlenül hagyta el a kisvárost. Nagyjából ugyanazokkal az érzésekkel, amiket a tévésorozat hagy a nézőben. Megnyugvást csak az a felismerés ad, amely szerint állandó ellentmondás van abban, hogy az ember meg akarja ismerni az ismeretlent, értelmezni akarja, még akkor is, ha az ijesztő. Kell, keressük, így még egy nagyon kétségbeejtő helyzet is megfordulhat. Mint az érem, ha a másik oldalára fordítjuk.

„Úgy érzem, ráleltem az alapigazságra, amelyet mindannyian megszívlelhetnénk: az emberi lét lényegétől elválaszthatatlan a rácsodálkozás az ismeretlenre – amelynek ellenpontja a félelem. Nem élet egyik a másik nélkül – az éremnek is két oldala van.”