Az irodalom másik ünnepe – Rejtőre emlékeztek a Margó Fesztiválon
A Margó fesztivál 2011-ben született az ünnepi könyvhét alternatív programsorozataként. Kellett-e alternatíva? Nem fértek volna bele ezek a programok az ugyanekkor zajló könyvhét keretei közé? Mekkora az átfedés a két esemény közönsége között? Valuska Lászlót, az eseménysorozat ötletgazdáját kérdeztük.
– Azt akartuk, hogy minél több izgalmas programban ünnepelhessük az irodalmat, és ezt különböző nézőpontokból tegyük, hol beszélgetésekkel, költészeti estekkel, néha színházzal, egyszer látható felolvasásokkal vagy koncertekkel. A magyar irodalom színes, izgalmas és kortárs, mert arról beszél, amik itt és most velünk történnek. Az olvasás attól varázslatos, hogy az olvasó is alkotóvá válik, más programok révén pedig minden klasszikus újra kortárssá válhat. Az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, hogy szeretnek az írók és a nézők a Margóra járni, de jól látszik, ahogy a Vörösmarty tér és a Petőfi Irodalmi Múzeum között áramlanak az emberek. A két esemény máshogy közelít a könyvekhez, de az ügy közös, a magyar irodalom és az olvasás népszerűsítése.
Valuska László– A „minden klasszikus újra kortárssá válhat” emblematikus példája a Kedvencek temetője, amely az első Margó óta állandó műsorelem, az utóbbi években Horváth Kristóf (Színész Bob) és zenekara, a Bob és Bobek Orchestra alkotó közreműködésével.
– A célunk – Csejdy Andrással találtuk ki a programot – az elejétől ugyanaz volt: olvassuk újra a klasszikusokat, nézzük meg, mit mondanak ma nekünk, illetve a felkért írók lépjenek párbeszédbe a klasszikus szövegekkel. Minden évben kiválasztunk egy olyan lezárt életművet, ami fontos számunkra. A Kedvencek temetőjében megidéztük Arany Jánost, Pilinszky Jánost, Nemes Nagy Ágnest vagy Petri Györgyöt, idén Rejtő Jenő történeteit és karaktereit vettük elő.
– A Rejtő Jenőt felidéző kortárs stáb egyik tagja Cserna-Szabó András. Hogy a nagy Levin kedves figura számára, az eddig sem volt kétséges a Levin körút című könyvének ismeretében.
–Vanek urat kaptam, vagyis én választottam őt. Nagy Levin mellett a kedvenc Rejtő-hősöm, a „szent őrült” figurája, tulajdonképpen P. Howard Svejkje. Számomra örök kérdés, hogy Rejtő multinacionális világa („Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.”) miért nem lett világsiker. Talán azért, mert a humora jellegzetesen magyar, vagy még inkább pesti humor, amit máshol nemigen értenek.
– Lehet, hogy azért nem ismerik külföldön Rejtőt, mert nem reklámozzuk eléggé? Nem teszünk meg mindent azért, hogy népszerű legyen? És nem azért, mert a pesti humor érthetetlen másutt?
– Léteznek fordítások, A tizennégy karátos autót például angolra és oroszra is lefordították, pár éve pedig azt olvastam, hogy a német piacon próbál szerencsét P. Howard. De attól tartok, Rejtő nem lesz soha világsztár (mint mondjuk Márai), a mi ügyünk marad, a mi kedvencünk, a mi szívünk csücske, a mi Péhóvárdunk. Rejtő szövegei nálunk nem önmagukban állnak, hanem elválaszthatatlanok egy csomó körülménytől: legvidámabb szerzőnk legszomorúbb halálától, a művek az irodalmi kánonból való folyamatos kiszorításától, az író életének megannyi legendás részletétől stb. Nem is igazi Rejtő-rajongó, aki nem olvasott P. Howardot órán pad alatt, aki nem gyűjtötte a művek képregényverzióit, akinek a polcán nem sorakozik a rongyosra olvasott Albatrosz-sorozat. Ugyan mit tud egy külföldi olvasó arról, hogy 1964-ben micsoda menőség volt A tizennégy karátos autó albatroszos kiadása? Pedig tiszta Amerika volt. A kádári konszolidáció jegyében. Az apámék például kamaszkorukban Péhóvárd-neveken szólították egymást. Legjobb barátját ma is Trebitschnek szólítja, őt a barátja Vaneknak. Én így nőttem fel: „Hétvégén jönnek hozzánk vendégségbe Trebitsch bácsiék...”
***
Szécsi Noémi, aki szépírói-szakírói munkásságában is gyakran fordul női témák felé, Vöröskarom figuráját kapta.
– Rejtővel némileg sajátságos a viszonyom, mert általában a hozzám közel álló emberek nagy Rejtő-rajongók voltak, ezért én folyamatosan kísérleteztem a műveivel, de minden tiszteletem ellenére valahogy nem tudtam elkapni a fonalat. Szóval nem vagyok igazi Rejtő-rajongó, de elismerem a nagyságát. Ugyanakkor később sokszor megjegyezték, már első regényem, a Finnugor vámpír, majd a Kommunista Monte Cristo kapcsán, hogy „rejtős” a humorom, és ezen tűnődtem is, hogy hogyan lehet az, miközben én nem hagytam, hogy rám hasson, talán létezik valami hatás, ami őt is inspirálta, és engem is. Egyszer felfedeztem, hogy ugyanazon a napon, március 29-én születtünk, de ez nyilván nem lehet magyarázat. Rejtővel kapcsolatban mindig megjegyzik, hogy „értékes ponyva”, de erről ennyi év után már szó nincs, kár kényeskedve populáris kultúrát emlegetni, az a fajta ponyva, ami fennmarad, az klasszikus. Aki ma ponyvát olvas, az nem Rejtőt olvas, Rejtő műveit irodalomértő ínyencek olvassák, rendszerint sokadszorra, és egy bizonyos életkor alatt szerintem már nem ismert, hiszen azoknak a generációknak már amúgy is mások az olvasási szokásaik (ha még vannak). A feladatunk az volt, hogy a szervezők által megadott Rejtő-szereplőt újraírjuk, és én természetesen egy női szereplőt kaptam. Amiben az a nehézség, hogy Rejtő női szereplői eléggé vértelenek, ez egy macsó világ. Így hát pont ezt igyekeztem megragadni abban, amit írok: hogy milyen sztereotípiák mentén léteznek a női alakok a humorban, milyen mozgásterük van. Hiszen itt van ez a Vöröskarom, aki valamiféle halovány Makrancos Kata, és egyáltalán nem kap azokból a jó dumákból, amiket Rejtő a férfi szereplőinek kioszt.
Szécsi Noémi– Rejtő-olvasmányaimból felrémlik Kalóz Pepi, elég vagány, macsós nőként, de inkább extravagáns kosztümje, mint szellemes mondásai miatt. Evelyn Weston, a szőke ciklon a macsó világban unortodox módon nőként egy katona becsületét akarja visszaszerezni, de hozzá sem köthetők saját bonmot-k. Az irodalomtörténet szerint Rejtő párkapcsolataiban összefolyt a feleségi, kedvesi és gépírónői funkció. Van egyenes vagy fordított összefüggés aközött, hogy egy író hogy kezeli a nőket a gyakorlatban és hogy ábrázolja őket a műveiben?
– Bizonyára ezek a kissé bábszerű nőalakok is parodisztikusak, mint a többi szereplő, és ebben a műfajban egyszerűen ilyenek a nők: fiúsítottak vagy epizodisták. Igyekszem nem megbélyegezni a magánéletbeli viszonyai alapján, de ami igaz, az igaz, vannak macsó írók, akik a műveikben is gyakran bocsátkoznak enyhén nőellenes futamokba (mint mondjuk Móricz), de Jókai már a 19. század végén feministának vallotta magát az egyik regényében (vagy legalábbis a szereplője).
– Ha egy időutazás révén meglátná Rejtő Jenőt, amint épp a Japán kávéházban körmöli a regényeit meg az egyfelvonásosokat a napi betevőért, mit mondana neki, milyen nőalakot szeretne látni a lapokon olvasóként?
–Nem támasztanék Rejtővel szemben elvárásokat a női figurákat illetően, hiszen neki másra volt rálátása – és más érdekelte. Az is gyakran előfordul, hogy nők műveiben nagyon lapos és érdektelen férfiakkal találkozunk, akik inkább a vágyakat fejezik ki, mint a valóságot. Mindazonáltal sok író sikeres „nemváltó”, és belelát a másik nem lelkébe is. Szerintem ezekkel az elvárásokkal számos ok miatt hiába kopogtatunk Rejtőnél. Viszont olyan szürreálisan szellemes bemondásokat, amilyeneket a szereplői szájába ad, csak ő tud előállítani. Én meg a 21. század elején elmondhatok annyit, hogy a férfihumor világában egy kicsit alárendelt szerepe van a nőknek, és sokszor az ő rovásukra megy a tréfálkozás. Szóval ezért örülök Vöröskaromnak, mert éppen erre ad apropót.
***
Terézia Mora soproni születésű, magyar származású, ám húszéves kora óta Berlinben élő és német nyelven alkotó író idén vett részt először a Margón. Novelláskötetének szereplői mintha egy térképen és időn kívüli világban élnének. Egy európai világvárosban, ahol különféle országokból érkezett emberek sodródtak össze, sok szempontból igencsak hasonlítanak, mégsem tudnak lelkileg közel kerülni egymáshoz.
– Ha valaki figyelmesen olvassa a szöveget, felismerhet benne berlini helyszíneket, de én arra egyértelműen allergiás vagyok, amikor a szerző odaírja, hogy az ilyen és ilyen strasséről lekanyarodott erre és erre a strasséra. Mindez úgy tűnik, mintha realista módon mutatna valamit, de lényegében nem mond semmit. Ne terelje el ezzel a figyelem lehetőségét szerintem. Majdnem az lett a novelláskötetem címe, hogy Szomszédaim története, de majd a következőé. Mert valóban az, nem mozdulok ki messzire a városon belül, csak keringek a tömb körül, és találkozom ezekkel az emberekkel. A felületesek, a bulizók meg a fogyasztásközpontúak felett elsiklik a tekintetem, nem érdekelnek, mert pontosan annyik, mint aminek látszanak. Szeretem azokat, akik felkeltik a figyelmem.
Terézia Mora– Noha más számára elveszettek, perifériára szorultak, sőt egyesek simán lúzernek tartják őket.
– Én szeretem őket. És nem is annyira lúzerek. Azt látom meg bennük, hogy nem adták el magukat. Hihetetlen méltósággal, még ha nem is nagyon találékonyan, de megpróbálják emelt fővel folytatni az életüket. Hogy közben tévednek meg nem nagyon sikerült nekik, hát sag schon. A kötet nyitó novellájának a főszereplőjét, a Marathon Mant harminc évig cipeltem magamban, még Magyarországról hoztam. Tizenöt éves koromban vonattal jártam be faluról a legközelebbi kisvárosba gimnáziumba. A reggeli járattal mi, középiskolások utaztunk, meg azok a szerencsésebb munkások, akik nem hatra, hanem nyolcra jártak. Köztük volt ez az ember is, aki a vasútnál dolgozott. Reggelente mi másról beszéltek volna az utasok, mint az előző esti Isaura szappanoperáról. És ekkor egyszer csak megszólalt ez az ember, és elmondta, a hétvégén Bécsben járt, és lefutotta a maratont. Senki nem kérdezett rá, hogy és miképp történt mindez. Ennivalóra nem volt pénze, de a maratoni pálya szélén banánt meg narancsot osztogattak, azt ette. Miután lefutotta a távot, valamelyik bécsi vasútállomáson aludt, másnap reggel jött haza. Mindenki megmosolyogta, de én hősként könyveltem el. A környezete lúzernek, különcnek látta, én pedig elhatároztam, hogy egyszer szobrot állítok neki.
– A novellában azonban, ellentétben az igaz történettel, nem egyértelmű a hősiessége, mondhatni, gyarló hős. Amikor megtalálja ezeket a figurákat, kifaggatja őket, mint egy újságíró, hagyja őket beszélni, mint egy pszichiáter, vagy a saját fantáziájával tölti ki azt, amit a valóság nem nyújtott?
– Magam kerekítem ki. A történeteket, amelyek a tudomásomra jutnak, általában nem írom meg, mert úgy érzem, azok az adatközlőké. Egy példa: egy utazási irodában az egyik ügynöknő elmesélte, hogy ötgyerekes családban nőtt fel Berlin egyik szegényes negyedében. A bátyja nyolcéves korában, véletlenül vagy játékból, bevette valakinek a szívtablettáit. Rosszul lett. Kihívták a mentőket, és a szülei, hogy vigasztalják és bátorítsák, egy ötmárkást adtak a kezébe. Ezzel a kezében szállították be a kisfiút a kórházba, ott halt meg. Ez annyira jó történet, hogy nem lehet megírni.
– Mert olyan, mintha ellopnánk? Akkor is, ha saját maguk mesélik el?
– A magánembernek joga a van a saját történetéhez. Ezért a Marathon Mant az imént említett történetből és még két másik maratoni emberből állítottam össze. Hogy az eredeti történetét el tudjam mesélni külön, máskor.
– Mint most, néhány perccel ezelőtt?
– Például. Lásd Goethe: Dichtung und Wahrheit. Amit költészet és valóságnak fordítottak, de én csak az eredetiben ismerem, és németül jut az eszembe.
