Az installációs művészet ereje

A bolgár művész, Christo – akit leginkább különböző épületek „becsomagolásáról” ismerhetünk – legutóbbi installációja „

az Úszó mólók„ címet viselte: az olaszországi Iseói-tavat július 3-ig felkereső érdeklődők megtapasztalhatták, milyen is a vízen járni. A 220.000 nagy sűrűségű polietilén kockából épült, hullámzó mólóra lépve a vízen járáshoz a lehető legközelebb álló érzést élhették át a látogatók.

Lehet, hogy ez már nem is magas kultúra, hanem egy trükk vagy szórakoztató látványosság? Elképzelhető, de az biztos, hogy az installációs művészet, amióta csak létezik, ez alatt a rövid idő alatt is folyamatosan vitatémát jelent.

Az installációk használata a kortárs kultúrában a hetvenes években kezdődött, mint a művészeti élmény demokratizálásának eszköze. Ez a fajta kiállítás lehetővé teszi, hogy a néző a szemlélődésen túl, aktívabb szerepet vállalva „fogyassza” a műveket. Így a műalkotás már nem csak arról szól, hogy mit üzen a művész, hanem arról is, hogy mit tapasztal a látogató, milyen interakcióba lép a művel.

Jó példa Allan Kaprow egyik korai installációja, az „

Apple Shrine,„ („Alma szentély”), amelynek keretében a kiállítást megtekintőknek kerítéshálóból, újságpapírból, szövetekből, szalmából készített labirintuson kellett keresztülhaladniuk, a kijáratánál pedig magukkal vihettek ezekből egy darabot. Választhattak továbbá egy igazi, elfogyasztható és egy mű, időtálló alma között is.

Művészet a köztereken

A köztereken installációkat készítő alkotókat az is motiválja, hogy műveiket olyanok is láthassák, akik amúgy nem igazán járnak múzeumba. De az elképzelés gyakran nem úgy sül el, mint ahogy várnánk.

Ez történt Richard Serra 1981-es „Tilted Arc” („Ferde ív”) című, konkrét helyszínre tervezett művével is, a zsúfolt Federal Plaza épületénél New Yorkban. Az ív célja az volt, hogy a plázába közlekedőket útvonaluk megváltoztatásra ösztönözze, ezzel viszont olyan erős reakciót váltott ki – az embereket dühítette, hogy meg kellett kerülniük az ívet és sokan csúnyának is találtak-, hogy nyilvános tárgyalás keretében a bíróság a műalkotás eltávolíttatása mellett döntött.

A tájra és a közterekre gyakorolt jelentős hatása miatt az installációs művészet hatékony közvetítője lehet politikai és társadalmi üzeneteknek is.

Tavaly év végén Olafur Eliasson dán-izlandi művész Minik Rosing geológussal együttműködve hozta létre „

Ice Watch" („Jégóra”) című művét: 12 darab, grönlandi fjordokból származó jégtömböt helyeztek el Párizsban a Pantheon téren, a 2015-ös klímakonferencia (COP21) alkalmából. A konferencia 12 napja alatt az óralapformában elhelyezett tucatnyi tömb elolvadt. A művész ezzel hívta fel a figyelmet – a mai napig sokak által vitatott – klímaváltozás hatásaira, nemcsak a konferencián résztvevő szakértők és tudósok számára.

2016 februárjában a kínai Ai Weiwei, az emberi jogok elkötelezett harcosa, akinek művei gyakran politikai üzenettel bírnak, a

berlini Konzerthausoszlopait rikító narancsszínű életmentő mellényekkel fedte be, amelyek a görög Leszbosz szigetről származtak, a migránsok útvonalának Európai „bejáratától”.

Az installáció a Berlinale filmfesztivállal egy időben valósult meg, és bár célja az volt, hogy emlékeztessen a háború elől menekülőkre, akik a tengeren veszítették életüket, a művészt mégis sokan kritizálták a helyszín miatt, mivel Európa szerte Németország fogadta be a legtöbb menekültet.

Művészet és szépség

Sipontoi bazilika (2015), Edoardo Tresoldi

rekonstrukciójaOlaszországban hálóból és huzalokból

De a „nyilvános” művészetnek nem kell mindig politikai véleményt közvetítenie. Christo (a „vízen járó” művész) partnerével, Jeanne-Claude-dal, a hatvanas években megkezdett munkássága főcélja mindig is szép alkotások készítése volt.

A tájba történő „beavatkozás”, vagy egy épület (pl. a

Reichstag) becsomagolásával a szemlélő figyelmét akarták felkelteni: nézze meg alaposabban, máshogy a látnivalót, és értékelje az esztétikai élményt. A két művész Jeanne-Claude 2009-es halálig dolgozott együtt. Az „Úszó mólók” Christo első installációja partnere halála óta, és ezen az alkotáson is érződik, hogy főként a szépérzékre és az érzelmekre szeretne hatni.

Ezeknek a kiállításoknak a köztereken történő megjelenése lehetővé teszi, hogy a kortárs művészet szépségét azok is értékeljék, akik alapvetően be sem teszik a lábukat egy múzeumba vagy galériába, és elhelyezésüknek köszönhetően széles tömegek számára közvetíthetnek társadalmi és politikai üzenetet.

Míg Christonak hála járhatunk a vízen, addig Eliasson és Weiwei művei fontos társadalmi ügyekre hívják fel a figyelmet talán erősebben, mint bármilyen tudósítás vagy jelentés. Végül is ez az installációs művészet ereje.

(Cs. K.)