Az ilyen koncertekért érdemes élni

Az est szólistája Leonidas Kavakos volt. A koncertre már hetekkel előre minden jegy elkelt. A hatezer fős hangversenyterem közönsége tombolva, vastapssal ünnepelte a zenekart. A gratulálók ostroma után rövid beszélgetésre kértük Fischer Iván karmestert. Először azt tudakoltuk, hogy érzi magát?

Elégedett volt a koncerttel?

Nagyon jól érzem magam, tényleg. Ezekért érdemes élni, az ilyen koncertekért. A közönség csodálatos, de talán több is, mint csodálatos. Nem hiszem, hogy van ehhez mérhető közönség bárhol a világon, mint a londoni Promenádkoncerteké. Több, mint ötezer ember ott ül a nézőtéren halálos csöndben, hallgatják az olyan nehéz műveket, mint Bartók Hegedűversenye nagy érdeklődéssel, majd hihetetlen ünnepélyes ovációval köszönik ezt meg – ez valami csodálatos. A zenekar is mindent ragyogóan csinált – igazán jó érzés volt most itt lenni.

A Fesztiválzenekar ide már úgy jön, mintha haza jönne, hiszen a zenekar nélkül már nincs Proms, de törzsvendégek az edinburghi fesztiválon is. Ez nehezíti vagy könnyíti a helyzetüket?

Nem tudom megmondani. Annak is volt valamiféle ’feladat’ jellege, hogy betörjünk az élvonalba. Az élvonal a zenekarok esetében néha a nagy nevekről szól. Mindenki tudja, hogy vannak bécsi filharmonikusok, chicagoi, berlini szimfonikusok, de ebbe az élvonalba betörni egy teljesen ismeretlen, újonnan alapított zenekarral Magyarországról, ez nagyon nagy feladat volt. De az is feladat, hogy ott maradjunk az élvonalban. Most Németországból jöttünk, az ottani koncertekről is csodálatos kritikák jelentek meg, de gyakran azzal a mondattal kezdik, hogy „ez a zenekar ismét bebizonyította, hogy ott a helye a legjobbak között”. És ez az ’ismét bebizonyította’ olyan, mintha valamiféle sportolók lennénk, akiknek újra meg újra át kell vinniük a lécet, holott itt nem erről van szó – mi egyszerűen muzsikálni szeretünk. De kétségtelen, hogy van ilyen elvárás.

Mindig újra bizonyítani kell?

Nem kell, de ez valahogy így alakult ki. Azáltal például, hogy ezen a most már jól ismert listán rajta vagyunk, hogy beválasztottak minket a világ tíz legjobb zenekara közé, ezt minden egyes újságíró megemlíti, hogy igen, megérdemelten vannak a listán. De azt is mondhatnák, ha egy pici hanyatlást látnak: bizony nem tudjuk, hogy miért. Ez kétségtelenül nagy felelősség.

Meddig van tele a naptára?

Két évre előre teljesen, és a harmadik évre előre néhány dolog már benne van, aztán lassacskán az is megtelik. A legtávolabbi bejegyzések olyan 2013 körüliek a naptárban...

Boldogság volt a mostani koncerten a nézőtéren ülni. Azon gondolkoztam közben, van-e ilyen zaklatott, ideges időkben a zenének létjogosultsága? Kell-e a zene, gyógyír-e vagy luxus? Vagy ilyen kérdést feltenni sem szabad?

Azt hiszem, nincsenek olyan rossz idők most. Például itt ez az a gazdasági válság. Azt el tudom képzelni, hogy valaki azt mondja: na, idén nem veszünk új autót, vagy valaki nem költözik olyan nagy házba, mint szeretne. Rengeteg ilyen döntés születik. Az emberek félnek, hogy elveszítik az állásukat. De nagyon figyeltük, milyen lesz a jegyvásárlás a gazdasági válság korában, és semmit sem változott. Idén tavasszal a Fesztiválzenekar törzsközönsége ugyanannyi bérletet vett, mint az előző évben, és úgy tűnik nekem, hogy a zenével az emberek nem spórolnak. Ez olyan alapvető igény, amiről nem mondanak le az emberek könnyen. Akiknek fontos, hogy koncertre járjanak, azok el is jönnek.Azt hiszem, ez így van még a mostaninál sokkal rosszabb időkben is. Így volt a háborúk alatt, így volt a legmélyebb depresszió korszakában – sőt, azt lehet mondani, akkor még inkább szükség van a zenére.

Mi a legnehezebb az Ön számára abban, hogy a zenekart összetartsa és ezt a magas színvonalat folyamatosan nyújtani tudják?

Nincs semmi nehéz ebben, nekem ez olyan természetes. Ez egy életforma. Reggeltől estig együtt vagyunk, mint egy család, és az ember gondoskodik a családjáról.

Mi foglalkoztatja most leginkább? Mire készül, min dolgozik?

Mindig a következő feladatra. Ez után a turné után lesz a Mahler ünnep Budapesten. Ha előre gondolok szeptember, október, novemberre – mindegyikben van valami nagy projekt. Mi teljesen úgy élünk, mint az a háziasszony, aki főzött egy finom ebédet, és holnap megint főz egy finom ebédet. Tehát nincs leállás, mindig újra és újra készülünk a következő feladatra.

Ha további angol témájú cikkekre kíváncsi, kattintson a