Az évad, amikor a Diótörő vesztésre áll

Laurencia-előadás volt az Erkel Színházban. A balettosok jelmezben álltak a kulisszák mögött, és várták a kezdő akkordokat. A szokásos előadás előtti csendet a sustorgás hulláma szakította meg. Nem lehetett tudni, hogy mi történik. Az emberek egymásnak adták át a délutáni üzenetet, mígnem az utolsó emberhez is elérkezett –teljes lezárás, a színházaknak be kell zárniuk, ez az utolsó előadás. És a függöny felgördült.

A kormány 2020. március 11-i bejelentése nem érte váratlanul a művészeket, mégsem voltak arra felkészülve, ami várt rájuk. Egyáltalán fel lehet készülni egy változásra, amely megváltoztathatja az életedet és a karrieredet, amiért éveken át küzdöttél?

„Aznap a fele társulat a balett-teremben volt, míg a másik fele az Erkel Színházban színpadi próbán. A balettóra közben tudtam meg, hogy megkaptam egy kiemelt szóló szerepet a másnapi előadásban. Már régebben is táncoltam azt a szerepet, de most újraélhettem volna az egyik kedvenc karakteremet az Öt tangó balettból. Este jött a telefon, hogy másnap már nem kell menni. Se színpad, se tánc, se szóló szerep” – így emlékszik Szegő András, az Operaház balett-társulatának címzetes magántáncosa március 11-re.

Fotó: Merész Márton

„Már az előadást megelőzően tudtuk, hogy ez most egy ideig az utolsó előadásunk lesz. Nagyon furcsa és különleges érzés volt aznap fellépni. Az előadás után az együttes csak állt a színpadon, és egyikünk sem sejtette igazán, mi vár ránk a közelgő hónapokban” – mondja Felméry Lili, az Operaház magántáncosa.

Az otthoni karantén több hónapig tartott. A színpad, a jelmezek és az előadások egyik pillanatról a másikra eltűntek, és nem maradt más, csak az a belső motiváció, amely a balettosokra olyan jellemző. Megfelelés, törekvés és kitartás a legvégső pontig. „A megfelelési kényszert éreztem azokban a napokban is, amikor elkezdődött a teljes lezárás. Mindent megtettem, hogy a lehető legjobbat tudjam magamból kihozni. Még a legrosszabb napokon is, amikor a tánc hiánya járta át a testemet, és a színpad utáni vágy a lelkemet” – mondja Aliya Tanykpayeva, az Operaház balett-társulatának principálja.

A karanténban töltött időszak nagyon hullámzó volt. Mindenkinek otthon kellett formában tartania magát. Akadt, akinek csak pár négyzetmétere volt erre, és élete legnehezebb napjait élte át, de volt, aki az élet új oldalát fedezte fel. Egy olyat, amire a vírus nélkül nem biztos, hogy rátalált volna. „A négy hónapos karantén lehetővé tette, hogy a lehető legtöbb időt töltsem a kislányommal. A kislányom volt, akiből erőt merítettem. A nap minden percében együtt voltunk, játszottunk, és közelebb kerültünk egymáshoz. Éppen ezért szinte időm sem volt arra gondolni, hogy milyen lenne, ha az élet normálisan zajlana. Ennek ellenére sokszor rám tört a tánc utáni vágy. Hiányzott a színpad és a közönség” – mondja Szegő András.

A karantén nemcsak lelkileg volt megterhelő a táncosoknak, hanem fizikailag is. Még ha rendelkezésre is állt a szükséges tér, a szokásos gyakorlatokat akkor sem tudták olyan mennyiségben és minőségben kivitelezni, mint a balett-teremben. Az interneten elterjedő online társulatokra sokan hagyatkoztak – virtuális oktatás segítségével követték a balettmester utasításait, aki akár több ezer kilométerre is lehetett. De voltak rosszabb napok, amikor az online balettórák nem töltötték ki az élő előadás hiánya miatt keletkezett űrt. „Az első pár hét után, mikor már iszonyatosan hiányzott a balett és a színpad, nagyon nehéz volt újra elkezdeni azt, ami éveken keresztül kitöltötte a mindennapjaimat. Számomra a legmotiválóbb Lili volt. Nála szorgalmasabb és alázatosabb balettművészt nem ismerek. Két-három héttel a karantén kezdete után már pörgött, nyomta a gyakit, és online balettórát tartott az Instagramon keresztül a szomszédos szobába” – mondja Balázsi Geri, az Operaház balett-társulatának principálja, a feleségére mosolyogva.

A vírus az egész társulatra hatással volt. Mindenki próbálta a másikat támogatni és erőt adni, ha szüksége volt rá. Megszűntek a közös próbák, a kulisszák mögötti összenézések, a színpadon való kölcsönös figyelem. A táncosok életét betöltő testi kontaktusok, mikor egy mozdulatból tudják, hogy mit fog csinálni a másik, mikor pilleként emelik egymást a magasba, csak egy távoli emléknek tűnt. Maradt a telefon, a Skype és a Messenger. „Az egész társulat ugyanabban a cipőben járt, ezért átéreztük egymás helyzetét. Írtunk egymásnak, gyakran hívtuk egymást, akár csak pár perces beszélgetésre is a táncról, az életről, a jövőről. Szerintem a társulat összetartóbb és erősebb lett. Nyitottabbak lettünk egymás felé és a változások felé is” – mondja Aliya Tanykpayeva.

Az első, nehéz időszak után egy rövid időre úgy tűnt, hogy minden kezd visszaállni a normális kerékvágásba. A táncosoknak lehetőségük volt, hogy bemelegítő balettórákat vegyenek az Operaház balett-társulatának étoile-jaitól, akik július 20-tól tartottak gyakorlatokat. Korlátozott nézőszámmal, de újra lehetett előadásokat tartani, beindultak a próbák, és előkerültek a spicc- cipők. Az Operaház balettkara az Eiffel Műhelyházban éledt újjá, ahol kisebb darabokból álló esteket tartottak. „Normál esetben én kevésbé izgulok a rövidebb darabok előtt, mint az egész estés nagy daraboknál, de a négy hónapos kihagyás után nagyon furcsa volt, hogy újra éreztem a régi izgalmat. A régről feltörő, ismerős izgalom visszarepített a pályám elejére, és olyan volt, mintha először lépnék a színpadra” – eleveníti fel az emlékeket Balázsi Geri. „Az újranyitásnál a közönség nagy szeretettel és figyelemmel volt irántunk. Olyan lelkesedéssel tapsoltak vissza minket többször is, ami szinte teljesen kárpótolt az addig elvesztett négy hónapért.”

A nézőknek legalább annyira hiányzik a színház, mint a táncosoknak. Egymás nélkül nem működik. Az előadó-művészetnek három alapvető eleme van: művész, színpad és közönség. Ha valamelyik hiányzik, akkor szertefoszlik az egész, nincs is értelme csinálni.

November 11-től újra érvénybe léptek a korlátozások, ami az összes színházat, társulatot és balettművészt mélyen érintette. Az Operaház életében ez egy olyan történelmi pillanatot hozott el, amilyenre nem volt példa 1950 óta. Ekkor mutatták be Magyarországon először a Diótörő című háromfelvonásos mesebalettet. Azóta ez a balett a karácsonyi időszak elengedhetetlen elemévé vált nemcsak az Operaházban, hanem több száz családnál is. Évente több ezren mennek el az unokákkal, gyerekekkel, hogy megnézzék az Egérkirály és a Diótörő csatáját. Most ez a táncosok és a nézők számára is kimarad. „Sokszor a legváratlanabb pillanatokban hallom meg. Bekúszik a fülembe, és szinte újraélem az előadás minden pillanatát. A hópehely- táncot, a barlangi jelenetet és a számomra egyik legkedvesebb pas de deux minden lépését. Hihetetlen, hogy karácsony van, és nem próbáljuk a Diótörőt! Olyan, mintha nem is a valóság lenne” – meséli Aliya Tanykpayeva. Sok táncos már több mint húsz éve van a pályán, de még soha nem volt Diótörő nélküli karácsonya. Habár idén online is elérhető a 2016-ban bemutatott változat, az mégsem lesz ugyanaz.

A táncosok nem időszakokban vagy években számolnak, hanem hónapokban – leginkább napokban. „Nagyon fontos évek szállnak el, hiszen rengeteg előadás, szerep lenne, amelyek csak arra várnak, hogy eltáncoljuk őket, és ki tudja, mikor lesz ezekre újra lehetőségünk. Egy táncos karrierje nagyon rövid időre szól, ezért minden pillanatot meg kell ragadni” – mondja Felméry Lili. Egy évad kiesése akár azt is jelentheti, hogy a táncos már soha nem fogja tudni eltáncolni az áhított szerepet. Egy évad kiesése akár egy karrier végét is jelentheti.

Az Operaház újpesti próbatermének épületében minden normálisnak tűnik. Nyitott öltözők, táncosokat ábrázoló óriásplakátok és egy naptár az e heti próbákkal. Minden normális, de csak addig a pillanatig, amíg el nem suhan az első táncos. A lábán púderrózsaszín balettcipő, itt-ott kiszakadt, fehér harisnya, türkizkék tütü, amely súrolja a nyitott öltözők ajtaját, a testére simuló bézs dressz – idilli kép, de valami mégsem a szokásos. Arcát maszk takarja, és a kezén hófehér egészségügyi kesztyű. Egy 2020-as táncos képe jelenik meg.

Hirtelen elözönlik a folyosót a próbaterembe siető balettosok, hogy felkészüljenek a meghatározhatatlan idejű előadásra. A balett-terem tükréből sorra néznek vissza a maszkkal borított arcok, az összeütött öklök és a sarokban álló fertőtlenítőgép. A levegőben a kiszámíthatatlanság és az ideiglenesség elegye keveredik.

Felcsendül a zongora hangja, s a terem közepén egy pár kezd el táncolni. Kettejüket nézve olyan, mintha a valóság kifordított mása lenne. A testek ugyanolyan könnyedséggel mozognak, de az arcokon nem látni az érzelmeket – sem az örömöt, sem a koncentrációt, sem a fájdalmat. Csupán a szemekből tükröződik ugyanaz a kérdés: vajon holnap táncolhatok-e még? Vagy újra az otthonom lesz a színpad, s az üres falak a közönség?

Nem lehet tudni, hogy ez a bizonytalan helyzet meddig lesz a táncosok életének része. Az biztos, hogy most máshogy kell állniuk a világhoz. Napról napra meg kell találniuk a motivációt, a reményt és a jövőbe vetett hitet, hogy amikor újra megszólalnak az első akkordok, s a színpadi csend közepette felgördül a vörös bársonyfüggöny, újból el tudják hozni azt a pehelykönnyű csodát, amely elkápráztatja a közönséget és valóságossá teszi a színpadon megelevenedő varázslatot.

A cikk a 168 óra hetilap 2020. december 22-i számában jelent meg.