Az év tárlata

A Nyolcak alkotói Párizsban tanultak a 20. század első éveiben. Közülük többen is a kor leghíresebb képzőművészeti iskolájában, a Julian Akadémián. A Montparnasse negyedben ismerkedtek meg egymással, s kötöttek barátságot.

Akkoriban tűnt föl a francia művészetben egy új stíluscsoport Henri Matisse körül: az 1905-ös Őszi Szalon tárlatán mutatkoztak be. Paul Cézanne volt rájuk a legnagyobb hatással, képeik mégis új irányt jelöltek. Nem véletlenül nevezte el őket, a forradalmi formabontókat egy francia kritikus fauves-nak, azaz Vadaknak. Czóbel Béla is az alapítók közé tartozott. Egy évvel később pedig már Berény Róbert is kiállított a Vadakkal. A francia és a magyar művészek alkotásai egyenrangúnak számítottak.

Barki Gergely művészettörténész, a pécsi kiállítás egyik kurátora említi: Berény a Nő pohárral című alkotását 1905-ben készítette, egy időben Matisse első fauve-os műveivel, és szintén a Vadak stílusában.

A nyolc magyar festő azonban itthon formálódott valódi művészközösséggé, még ha néhányan később is szívesebben időztek a francia fővárosban. Mindenesetre Kernstok Károly, a csoport vezéregyénisége 1907-ben a nyergesújfalui szőlőbirtokára hívta a társaságot. Szellemi műhelyük ott alakult meg.

– Ekkoriban működtek más művészeti csoportok is – például a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre –, de nem tudták „naprakészen” felvenni a versenyt a legprogresszívebb európai irányzatokkal – mondja Barki Gergely.

A nyolc művész első közös kiállítását Kernstok Károly, Orbán Dezső, illetve Relle Pál és Miklós Jenő újságírók szervezték: 1909 decemberében nyílt meg a Könyves Kálmán Szalonban, a Nagymező utcában. Ekkor még nem hívták Nyolcaknak magukat, tárlatuknak pedig az Új képek címet adták – szándékosan utalva Ady Endre Új versek kötetére.

A csoport ugyanis szoros szellemi és baráti kapcsolatot ápolt Adyval és a Holnap költőivel, illetve a nyugatosokkal. Az ítészek „a piktúra holnaposainak” nevezték a festőket, műveiket pedig „festészeti adyzmusnak” címkézték. (Kis érdekesség: Ady özvegyét, Boncza Bertát, azaz Csinszkát Márffy Ödön vette feleségül.)

Itthon hatalmas feltűnést keltettek Cézanne és Matisse magyar követői: a konzervatív kritikusok meg is ütköztek az új stíluson. Gondoljunk csak bele: a magyar közönség számára ekkor még Munkácsy Mihály volt az etalon. A torz aktok, a harsány színek vagy akár a szögletes, „felbillenő” csendéletek komoly sajtóvisszhangot váltottak ki. Pór Bertalan csoportos családi portréja egyenesen „sokkolta” a publikumot. Czigány Dezső élénk színű portréját pedig „zöld hajú szörnyetegnek” gúnyolta a sajtó. Nem mellesleg: az élclapok is viccelődtek a festményeken. Viszont az efféle hírverés egy csapásra ismertté tette a művészeket: nem sokkal a megnyitó után a Könyves Kálmán Szalon előtt kígyózó sorok vártak bejutásra.

Két évvel később, 1911-ben immár Nyolcak néven rendeztek kiállítást Kernstokék. Az Erzsébet téri Nemzeti Szalon volt a helyszín. A tárlatra Berény Róbert – ő volt talán a művészkör legprogresszívebb alkotója – hazahozta Párizsból azokat a képeit, amelyekre hatással volt a „Matisse-iskola”. A sajtó modern gondolkodású képviselői áradoztak, és ismét özönlött a közönség a kiállításra. Akkortájt már több mecénás is felbukkant a Nyolcak körül. Például Lukács József – Lukács György apja –, aki rendszeres vásárlással támogatta a csoportot. A főpolgármester, Bárczy István pedig új építésű iskolák, óvodák díszítésével bízta meg Kernstokot és Márffy Ödönt.

Talán épp a nagy állami megrendelések miatt Kernstok és Márffy, valamint Czóbel és Czigány már nem vettek részt a Nyolcak 1912-es kiállításán. Ha úgy tetszik: ez már csak félcsoportos tárlat volt, egyben az utolsó a Nyolcak műveiből. Művészettörténészek úgy vélik: a négy festő vélhetően azért is maradt távol a kiállítástól, mert akkorra már stílusbeli különbségek is megjelentek a műveikben. Például Kernstok képeiben egyre inkább klasszicizáló, posztimpresszionista jegyek, Berény és Tihanyi festményeiben kubista vonások.

1912 után – dacára a stíluseltéréseknek – azért még igyekeztek újra összehozni a művésztársaságot. De 1914-ben, a világháború kitörésével a próbálkozás végleg kudarcba fulladt. Czóbel – aki addig Párizsban élt – Hollandiába költözött, Márffy, Berény, Orbán és Pór bevonult katonának. Később, a Tanácsköztársaság bukása után páran menekülni kényszerültek Magyarországról.

A Nyolcak tagjairól utoljára 1967-ben készült monográfia. Képeikből viszont száz év alatt eddig nem volt csoportos kiállítás.

Pécsett most, a Modern Magyar Képtár épületében három szinten állítják ki a Nyolcak festményeit. Külön termekben újrarendezték a hajdani legendás tárlatok képanyagát is. Az elveszett, illetve eltűnt festmények helyére fotómásolat került: nem titkoltan azért is, hátha a jelenlegi tulajdonosuk felismeri a művet, s jelentkezik. Fontos lenne ez a honi művészettörténész- szakma számára. Ahogyan ilyesmire volt már példa: a Virág Judit Galériában korábban rendezett Vadak kiállításon egy műgyűjtő fénykép alapján ráismert a művészettörténészek által keresett egyik alkotásra. Az így előkerült mű – Czóbel Vörös aktszobor II. című festménye – is megtekinthető most Pécsett.

S végül álljon itt a tárlat kurátorainak teljes névsora: Barki Gergely mellett Molnos Péter, Passuth Krisztina, Rockenbauer Zoltán és Sárkány József művészettörténészek. Nekik köszönhető, évekig tartó kutatásaiknak, szervezéseiknek, hogy az Európa Kulturális Fővárosa rendezvénysorozat végére Pécs az év tárlatát mutathatta be.

Berény Róbert városmajori villája is a modern szellemi elit találkozóhelyévé vált. A Nyolcak legfiatalabb tagja egyébként hegedűn játszott, és a Nyugatnak írt zenekritikákat. Ő véleményezte elsőként Bartók Béla zenéjét is. És persze portrét is festett a zeneszerzőről. Ezt a képet Bartók Amerikában élő fia kölcsönözte a pécsi tárlatra.