Az értelmiség valutája

– A díszkiadás tisztelgés írói életműve előtt. Másrészt beugrik egy Örkény-novella, amelyet általános olvasási kultúránk kapcsán éppen ön idézett egyszer. Uszodában kérdezi egy úr a könyve felett elmélyedt hölgytől: „Megtudhatom, hogy mit olvas?” Mire a hölgy némi büszkeséggel: „Az Összes műveit.” Azt példázza a címet a szerzővel összekeverő hölgy: olykor erős különbség van írói szándék és olvasói kapacitás között.

– A díszkiadás az értékteremtő könyvek megjelenését támogató Könyvmecénás nevű szervezet ötlete volt: limitált példányszámban, csak előfizetőknek. Ám ragaszkodtam hozzá, hogy kerüljön a boltokba is. Szívem szerint magam árulnám ponyváról. A dalnokok anno dalnokversenyre jártak, az írónak pedig ma is felelőssége, hogy minden lehetséges módon próbálja eljuttatni könyvét az olvasókhoz. Olvasó ugyanis létezik, amíg csak egyetlen ember is olvas. Az persze más kérdés, változnak a trendek az olvasói szokásokban. Ma alacsonyabb a komoly szépirodalmi művek példányszáma. De az sem volt jó, amikor a Kádár-korszakban munkásruhás emberek olvasták a villamoson Tolsztoj Háború és békéjét füzetformájú kiadásban. Ugyanis abban otthon kell elmélyedni, hozzáolvasva ezt-azt a francia forradalomról.

– Olvasási kultúránk tünetei alapján butulunk, stagnálunk vagy akár fejlődhetünk is?

– Az olvasás trivializálása nem függ össze a szépírók zanzásításával, ahogyan az internet sem jár együtt a komoly értelemben vett olvasás elterjedésével. Eközben mégsem baj, ha tömegek találkoznak mindennap a betűkkel. Az én apám négy elemit végzett, az újságokban csak a szalagcímeket olvasta, de életemben nem találkoztam nála okosabb emberrel. Nem az olvasás az egyetlen kulcs a bölcsességhez, még csak nem is az iskola. De nem kell temetni a kultúrát, kiirthatatlanul jelen van az a társadalom különféle szegmenseiben. Az én környezetemben például Houellebecq minap megjelent Behódolás című regényét már mindenki olvasta.

– Ön egyszer úgy fogalmazott: „Az olvasás a beavatottak játéka.” Vékony jégre visz, ha végiggondoljuk, mennyi olvasata lehet a megfogalmazásnak.

– A beavatottak kapcsán arra gondoltam: Magyarországon másfél millió a funkcionális analfabéta. Aki elolvassa ugyan a cégért, hogy „sör, bor, pálinka”, de abból csak a pálinkát érti, mert az előző betűk nem állnak össze benne értelmes szavakká. Az utóbbi évtizedekben sok egyéb mellett elmulasztottunk egy iskolai forradalmat, amely orvosolhatta volna ezt a problémát. Mindez az általános szellemi linkség következménye.

– Mindenesetre Esterházy Péter például nem a játék szót használja az olvasás kapcsán. Azt mondja: olvasni legalább akkora felelősség, mint írni.

– Túl jól hangzik ahhoz, hogy igaz legyen. Hiába, Esterházyt olvasni nagy és élvezetes szórakozás. Amit ő mond, abban mindig van rejtett humor.

– Ő mondta azt is: botorság politikai elfogultsággal olvasni a szépirodalmi műveket. Másfelől az ön által említett Houellebecq és sok más kortárs szerzők műve is átpolitizált. Sokszor az író politikai ízlését is tükrözi. Esterházy intelméből kiindulva: lehet ilyen esetekben nyitottabb az olvasó, mint a szerző?

– Miért ne lehetne? Az írók közül meg van, akit izgat a politika, mást nem. Móricz Zsigmond a múlt század negyvenes éveiben, amikor már tele volt nyilasokkal a parlament, azt mondta: „Hagyd a politikát, építkezz!” Arra gondolt: a politika már annyira gusztustalan, hogy nem lehet érdemben foglalkozni vele. Én egyébként büszke vagyok, hogy a kortárs irodalomnak olyan, a politikára is érzékeny alkotói árnyékában élhetek, mint Kertész Imre, Esterházy Péter, Konrád György, Parti Nagy Lajos, Spiró György, Závada Pál, Kornis Mihály, Térey János, Dragomán György és mások.

– Spiróval vitája is akadt, amikor számon kérte öntől, hogy annyival tudta le Makszim Gorkijt: az író még megmérgezése előtt megmérgezte az orosz irodalmat. Ígérte akkor Spirónak: újraolvassa Gorkijt. Megtette?

– Spiró remek szellemi provokátor. Természeten azóta újraolvastam Gorkijt, aki hatalmas tehetség volt. Gondoljunk a múlt század elején írt az Anya vagy Az Artamanovok című műveinek elképesztő mélységeire. Később azonban tényleg megmérgezte a szovjet irodalmat. De ez általános hajlam a politikailag, emberileg korrumpálódó írók esetében.

– Pár éve Bűnbeesés után címmel megjelent, a múlt század különböző világnézeti „izmusaiba” beletévedt nevesebb értelmiségiek történeteit taglaló könyve kapcsán fejtegette: a jelen honi elitje is kompetenciahiányban szenved, valutája a pártok által osztogatott felügyelőbizottsági pozíció, igazgatótanácsi tagság. Úgy összegzett: „Urambátyám helyett uram-pártom országa vagyunk.” Az irodalmat milyen mélységben fertőzheti az ilyen helyzet?

– Gorkij sem fertőzött, hanem mérgezett. Fertőzéssel, mutációk kialakításával kár is próbálkozni, hiszen az irodalmat nem lehet mesterségesen megtermékenyíteni. Hiába hoznak létre például Magyar Művészeti Akadémiát, amíg az általam említett alkotók nem lesznek tagjai. Márpedig nem lesznek, az ő gondolataik természetes úton találnak el a fejekbe. Babits Mihály idejében az volt író, akit ő és hasonló képességű alkotótársai annak ítéltek. Hiteles szellemi társaság volt. „Kormányírók” persze akkor is voltak, például Pekár Gyula, aki olyan szép ember volt, hogy Arany János szobrának Toldi-alakját róla mintázta Strobl Alajos. Csak éppen ki ismeri ma már a nevét? Igaz, Lipp Tamás remek portrét mintázott róla épp a 168 Órában. Az úgynevezett pecsovicsok, a labancírók sosem számítottak.

– Idén tölti a nyolcvanötöt. Töretlen derűje genetikus, vagy eltanulható belőle valami?

– Heller Ágnes mondta szintén az önök lapjában: „Erkölcs nélkül nincs társadalom.” Ez így van, de azt gondolom, arra azért semmi sem kényszerít, hogy az írásaimon kívül is próbáljam megváltani a világot. Írásaim pedig jókedvűek, hiszen a mulandóságról szólnak. Tetszeni persze sem a mostani, sem a korábbi rezsimnek nem tetszettek. De a politikai hatalmat nem tudom másként tekinteni, csak múlékonynak, időlegesnek. Ettől sokaknak jókedve kerekedhet.