Az ember tragédiája
Madách zseni. Ritka tünemény, korszakos és keserű. Mellé állni: kockázatos kihívás. Ugyanakkor a Tragédiához hozzányúlni muszáj. Túl izgalmas ahhoz, túlságosan is provokáló a maga összetett filozófiai voltában, nagy ívű történelmében, evokativitásával.
Magam vagy hússzor olvastam, tanítottam, tucatnál több színházban láttam, s minden alkalommal mást másképpen. Rendezők sora tett kísérletet az újraszülésre. Hozzápróbálta magát. Aki vele szemben nyerni akart, a hiún magamutogató, az mindig alulmaradt. Aki együttműködni a mű megnyitása érdekében, az – így vagy úgy – el tudta juttatni a közönséghez. Nincs ennél nagyobb feladat, sem nagyobb eredmény.
Eizenstein óvott bennünket attól, hogy elhiggyük: egy festményt el lehet zenélni, egy regényt megfesteni. Mert nem. De meg lehet közelíteni más művészet eszközeivel, ha azok méltók és arányosak.
Jankovics Marcell műhelyében ehhez szabta a célt. Aki megnézi a filmjét, az többet tud Madáchról, és többet tud Jankovicsról is.
Nem mintha kínálta volna magát a könnyű siker. Egy filozófiai költemény és az örökmozgó rajzfilm nem természetes párja egymásnak. Az elsőben az elmélyedő meditáció nélkülözhetetlen, a másodikban a metamorfózis: a váltás, a variabilitás, a gyors, erős hatás. (A színészek emelt hangú, túlartikulált deklamációi például egy régi, teátrális iskola maradékai.)
A Jankovics-féle feldolgozás ott attraktív, ahol a helyszín is az (a történeti színekben), ott a leggazdagabb, ahol a film a maga gondolattársításait széleskörűen hozzáadta (London), ott a legkevésbé kidolgozott, ahol Madách maga is találgat: a falanszterjelenet iskolás, az űr appendixe üres. S dráma ide, tragédia oda: minden (aznapi túlélést ígérő) ironikus csippentést hálásan fogad a világtörténelemben utazó ember.
