Az elsodort ember

Amikor 1944. március 19-e, a német megszállás után Fenyő Miksa, a Nyugat egyik alapítója, a Gyáriparosok Szövetségének vezérigazgatója, Ady barátja, volt parlamenti képviselő egyik pillanatról a másikra nagyságos úrból pária lett, a világból kihullott senki, kárpótlásként azért kapott egy kis Lebensraumot – hogy a kor vezető nyelvén szóljunk. Hatvanhét évesen nem rekedt munkaszolgálatban, nem vagonírozták be a halálraítéltek közé, és később sem hajtották ki a Duna-partra. A legkisebb gyereket, Máriót már 1943-ban elrejtette a felesége féltestvérénél, ő maga meg az asszonnyal más rokonoknál bujkált a Gestapo elől, élt valahogy, és megírta egy év naplóját arról, ami a köré húzott fal repedésein beszivárgott hozzá. Pletykák, kapkodó telefonhívások, napilapok és persze a BBC adásai. Kis ablak egy gyilkos panoptikumra. A kor eszenciája, amit magányában kikevert magának, és amibe beleöntötte a félelmeit, iróniáját, kétségbeesését meg az örökös kérdést: hogyan jutottunk idáig? Mi történt velünk, magyarok?

A világ persze felelt neki, mert az már csak olyan. Hát tudod, kedves Fleischmann, válaszolta a világ, talán nem kellett volna 1934-ben megírnod azt a Hitler-ellenes kis tanulmányt, és akkor most nem üldözött lennél, hanem egy kellemes csillagos ház lakója, négyen-öten egy szobában, kijárás csak 14–17 óra között. Egyébiránt meg elgondolkodhatsz arról, hogyan kerültek a németek kezébe nemcsak a te, hanem a fiad fényképei is, akit szintén keresnek, bár még csak kilencéves. Ehhez a magyar rendőrség és a titkosszolgálat is kellett. Némi adalék ahhoz a későbbi vitához, hogy a hazai erőszakszervezetek március 19-t baráti segítségnyújtásnak vagy megszállásnak tartották-e.

Igen, azt is jól olvasod, hogy a magyar kormány baráti gesztusként az elvett zsidóvagyonból bútorszállítmányt indít a kibombázott német családok megsegítésére. Hogy te ezt másképp látod, és egy halott ember nevében (hiába, egyre jobban belejössz a bujkálás cselszövényeibe) levelet írsz többek között ifj. Horthy Miklósnak arról, hogy a németek tizenkét felsőházi és parlamenti képviselőt, jó magyar embereket hurcoltak el Baranyai Lipóttól Sigray Antalon át Kéthlyig, Peyerig és Zsilinszky Endréig, s azt állítod, hogy ez talán mégiscsak felrajzolja a megszállás gyanújának egyfajta szürke árnyalatát? Az élet bonyolult, drága Fleischmann, ráadásul rosszul is látod onnan, a Manci rokonod lakásából, ahonnan a légópincébe bombázáskor sem mehetsz le, mert minek reszkírozni? Hiszen maga Manci mondta neked, hogy az Egyedül vagyunk című nyilas lapot, amelyből te világmagyarázatokat olvasol ki, csupán csak a zsidók olvassák rettegés céljából. Lám, ha szegény Rejtő Jenő is igazán zsidónak tartotta volna magát, és szorgalmasan böngészi ezt az újságot, rájön, hogy egy cikk feljelenti őt, amiért nincs munkaszolgálatban, viszont kávéházakban flangál. P. Howard így elszökhetett volna, és ma is boldogan inná a pinard nevű olcsó vörösbort a légióban, ahelyett hogy temetetlen halott lenne az ukrán hómezőn.

Ennyit mondott a világ Fleischmannak, aki, míg benne élt, Fenyő volt, de hát hol van ez már 1944 nyarán.

Most itt ülünk a Hotel Nemzeti kávézójában a szerző fiával, a nyolcvanéves Márióval, aki Amerikában, Annapolisban történészprofesszor, és nézegetjük Az elsodort ország új és teljes kiadását. Azt kérdezem tőle, mire emlékszik a bujkálásból, meg hogy miért kellett elszakadnia a szüleitől, de alig jut eszébe valami, ha csak az nem, mondja feszengve, hogy egy idő után állandóan bepisilt, ment a hasa, és az apja, akit havonta ha egyszer látott, azt hitte, kezd a fia megőrülni. De ez is olyan távoli már, akárcsak az, hogy a papa két évvel a saját eltávozása előtt külföldre küldte őt 1946-ban, és az is, hogy 1972-ben Bécsben 95 évesen elhunyt. Már a halála is régi halál. Apám jó ember volt, mondja Márió, nagyon jó, ezt írja meg.

Nem tudom vele megbeszélni a napló legnyugtalanítóbb részeit, bár a nyugtalanság kifejezés itt csak eufemizmus. Talán inkább félelmet kellene mondani, annak is a legrosszabb fajtáját, aminek nincs konkrét tárgya, ami egy megbomlott, minden morált és gátlást vesztett, hovatovább a józan eszét elvesztő világra reflektál. Fenyő azt írja, a lapok tele vannak panaszokkal, hogy a „kijárási időben” a köztereken megjelenő zsidók ellepik a telefonfülkéket, amelyekhez így magyar ember nem fér hozzá. Az újság megnyugtató információja szerint a rendőrség már razziázik, mint ahogy azt is ellenőrzik, hogy az utcákon miképpen cigarettázhatnak a zsidók, miközben a trafikokba nem léphetnek be. Kik segítik őket, kérdik a nemzet integritásán őrködő, aggodalmas olvasók abban az időben, amikor a normandiai partraszállás tény, a szovjetek már Lemberget is elhagyták, és a Balkán már nincs német kézben? Ki érti meg a kisszerűség és az önként felvett csendőrszerep lelki rugóit, miközben dől rájuk a világuk? Ki érti, hogyan cserél helyet a bolondokháza és a józanok elemi logikája? Idemásolok egy párbeszédet a naplóból, amelyet Fenyő felesége, Ria hallott a kofánál, bevásárlás közben. „A ma éjjeli szállítmányt a Dunába dobták.” „Kit, a zsidókat?” „Hát persze. ” „De hát akkor azok kiúsznak.” „Dehogy, a zsidó nem tud úszni.” „Már hogyne tudnának, hát akkor mit csináltak mindig a strandokon?”

Fenyő Miksa okos ember volt, művelt, és jó, kiírt tollú szerkesztő, de ezt fel nem foghatta. Ahogy Márai, ő is a magyar középosztály mélységeiben kotorászva próbálta fellelni a romlás okát, azt, hogy ennek az osztálynak a szelleme, erkölcse, intelligenciája hogyan lehetett melegágya a nyilasrendszer „sudárba szökésének”, amint írja a naplóban. De Fenyő szerint ezek a középrétegek inkább kispolgárok voltak, mint polgárok, vagyis az utóbbinak csak imitációi, kultúrmázzal bekent alakok, akikről gyorsan foszlott le minden úriság. Sőt, mondja, kisebb polgároknak bizonyultak a kispolgároknál is. És igaza lehet, mert a kispolgár életében vannak értékek, és van dac is. Egy ponton túl nem hajlítható.

Az úri középosztálynak meg semmi sem volt fontos a zsákmányon és azon az előjogon kívül, hogy őt az állam tartsa el, mert ő a gerinc, ő a vérrög, ő a haza üdve. Ha így nézzük, nemcsak a zsidók sorsa iránti közömbössége érthető, hanem az a szadizmus is, amivel úgy nézte végig polgártársai napról napra történő, szisztematikus, rendeletek és törvények útján elkövetett beszorítását, megalázását és sokszor a halálát is, mint ahogy a római nép örült az arénában a vadak elé vetett keresztények lassú pusztulásának. A középosztálynak nem voltak erkölcsei. Egy úriember legalább fintorog, ha barbárságot lát. Nem tesz ellene semmit, de utálja. A gyorsan csőcselékké züllő középosztály nem utált és nem szégyellt semmit.

Fenyő túlélte, Ria, a felesége túlélte. Márió, ma már Mario D. Fenyo is túlélte, és most kávézunk derűsen. Meg kell értenem, hogy neki, a vér szerinti fiúnak ehhez a naplóhoz már kevesebb köze van, mint nekünk, az idegeneknek, akik ezt az egészet szépen megörököltük. Ezt a rettenetes könyvet is. Utálnunk kellene. Túl sokat tud rólunk. Túl sok mindenre ismerünk rá benne. Túlságosan túl van a saját idején, máig ér.