Az Elnök és kora

Itt sűrűn találkozunk Elnökünkkel. Vele, aki sarzsiban messze volt tőlünk, ám mégis oly közel. Mert mindenkit személyesen ismert. A munkatársakkal ebédelt, előre köszönt, és ha baja volt velünk, ő telefonált ránk, nem valamelyik sameszával üzent. Volt egyáltalán samesza? Beteg, fájós lábával inkább átbicegett hozzánk, nem titkár szólított minket raportra. Szívesen dicsért, vonakodva korholt. Szokollal a fülén ment bevásárolni, nehogy egy percet is elmulasszon a Rádió műsoraiból. Most is reagál egykori munkatársai sikereire, ünnepeire, megosztott élményeire. Minő fintora a sorsnak, hogy most, amikor betölti 90. életévét, többet tudunk róla, gesztusairól, ízléséről és családjáról, mint akkor, amikor még naponta megállíthattuk volna, hogy megkérdezzük: bírja-e még?

Volt mit bírnia. Amikor hatalma alkonyán Kádár János azzal élcelődött az Országgyűlésben, hogy azt hitte, a Szabad Európa Rádiót hallgatja, pedig a Kossuth szólt, akkor speciel azt hittem, nagyjából mindennek vége. A pártpropaganda rovására egyre több hírt közlő krónikáknak, a merész, szókimondó éjszakai műsoroknak, az alkalmi nyugati utazásoknak, egész, szépen táguló világunknak. A nyugati orientációnak, mert revánsot vesz a Kelet. Volt mit vesztenünk.

Nem éppen daliás idők. Még szépek sem. Sikereink, ha voltak, viszonylagosak. A 168 Óra 16 százalékos hallgatottsága – te jó ég, egymillió-háromszázezer ember, sőt szurkoló! – mai mércével értékelhetetlen. Nem volt riválisa, sem szókimondásban, sem kommerszben. Még a Magyar Televízió is satnya műsorokkal operált szombat délután, kitért előle. És persze voltak falak, korlátok, ha porladtak is. Amúgy pokoli lassan omladoztak. Mert nyilván nem kérdezhettük meg, hogy miért nem lépünk ki a Varsói Szerződésből, miért nem választjuk inkább a NATO-t, vagy hogy miért van nálunk egypártrendszer. Elfogadtuk, hogy történelmileg úgy alakult. Már aki. Már ameddig.

Sokan, sokfélék. Folyamatos küzdelemben, minden műsorpercért. Ma már úgy vélem, hogy az egyre merészebb 168 Óra, a bölcs Bagoly, a nagy kezdőbetűvel is Bölcs Gondolat-jel, a friss, fiatalos Szombat délelőtt, az értelmiséginek titulált, aufklärista késő esti műsorsáv viszonylagos szabadságát épp azok a kollégák váltották meg, akik a keményebb vonalat vitték. Ki félelemből, ki karriervágyból, ki tudatlanul. Nem dicsérném őket, elég galádságot elkövettek azok ellen, akik nem pártban-agitációban, hanem hírekben és tényekben gondolkodtak, de ha ők nem állnak helyt oly irritálóan vitézül s pártszerűen a reggeli műsorokban, aligha lehet hepciáskodni este. Idővel más napszakokban is, mert a szabadság ragályos. Még a részleges szabadság is.

„Egy toleráns és persze kezdetleges liberalizmus volt az úr a házban” – jellemezte a rádióbéli hetvenes-nyolcvanas éveket Szénási Sándor, megannyi személy és korszak kíméletlen ítésze, aki ma is bármelyik pályatársát leiskolázza a Klubrádió szűk stúdiójában. Nem tudom, ez a folyamat mikor kezdődött. Középiskolás voltam, vagyis a hatvanas évek vége felé történhetett, amikor egyik tanárunk az órára magnóval állított be, elhozott egy Ionesco-drámát. A Kossuthról vette fel, azt mondta, éjszakánként olykor ilyesmiket hallani. Elmagyarázta, mi az abszurd. Az is abszurd volt, ahogy ez nálunk tananyag lett.

Bár voltak a sajtó egészéből kitiltott ügyek, témák és személyek, az elhallgatás élharcosaira a Rádió sokat rávert. Olykor már-már megszégyenítően sokat. A világ pedig egyre tágult.

Ez az Elnök, Hárs István életműve. Így együtt. Több mint harminc év.

Voltak változások. Minden apróság számított. A Beatles Bors őrmester című lemezének Komjáthy György egy egész műsort szentelt, lenyomta az egészet, egy dal híján: kihagyta a Lucy in the Sky with Diamondsot, az LSD-ihletésű, pszichedelikus számot. Önként vagy parancsra, mindegy ma már. Ezt a csalódást még hallgatóként éltem át, a magnóm mellett. Néhány évvel később Göczey Zsuzsa lejátszotta a Rolling Stones Sister Morphine című, szintén hírhedt számát, és nevetve mesélte, hogy a morfium szót a címből lecsalta, maradt a Nővér. A trükk bevált.

Utólag minden cenzúra nevetségessé válik.

Engedtessék meg erről egy kis kitérő a rádiós közszolgálat őshazájából. A kilencvenes évek elején a BBC-nél vendégeskedtem. Amikor kitört az öbölháború, a műsorból átmenetileg kivették a rossz asszociációk keltésére alkalmas dalokat. Elton John nem énekelhette el, hogy a szombat este alkalmas a harcra (Saturday Night’s Alright for Fighting). A brit Guardian című lap azon élcelődött, hogy a cenzorok még az énekesnő Lulu Boom Bang A Bang című dalát is kilőtték, nemkívánatos hangzása miatt. Otthon éreztem magam.

A Hárs István vezette Magyar Rádió műsorfolyama és annak szerkezete sokat merített a legtekintélyesebb polgári közszolgálati médiumok modelljeiből; inkább azokra, semmint Magyarország politikai szövetségeseinek rádióira emlékeztetett. Kimondatlanul is a BBC volt az etalon, nem a moszkvai rádió. Bár a teljes képhez meg kellett hallgatni a BBC-t is...

A Hárs István vezette Magyar Rádió tekintélyét ezer tényező adta: kulturális ízlése, a Pagoda varázsa, az Elnök által teremtett gondviselő ostromzár. A körkapcsolásos sportközvetítés, amit Orbán Viktor nemes egyszerűséggel hungarikumnak titulált.

A Hárs István vezette Magyar Rádióban lehetett tanulni, ami ma már – látva a mostani pályakezdőket – túlbecsülhetetlen. Elsőként mindjárt rádiózást, hála a saját képző műhelynek, az Ifjúsági Munkastúdiónak, amely a bebocsáttatás első szűrője is volt. Másodsorban szakmát, sőt világlátást, mert a pillanatnyi devizaellátástól függően bátorították, hogy külföldi (nyugati!) riportutakra menjünk. No és némi politikatudományi képzésben is részesültünk. Meghallgathattunk archív felvételeket a világháborút követő választásokról, Rajk László újratemetéséről, megnézhettünk mozikból kitiltott filmeket, később megismerhettünk eltitkolt ‘56-os dokumentumokat.

A többes szám indokolt: a Hárs István vezette Magyar Rádióban a fiatalok – főleg a Ratkó-korosztály – elképesztő méretű falkája kezdhette karrierjét. Azt így-úgy – olykor nyesegetéssel, olykor váratlan sanszok megajánlásával – még építgették is. Nekem, személy szerint, bőven kijutott a jóból. Amikor Magyarország IMF-kapcsolatait akartam tanulmányozni, egy hónapra kölcsönadtak a Magyar Nemzeti Banknak. Amikor ki akartam próbálni a televíziózást, elengedtek, mert tudták, hogy visszajövök. Amikor szerveződött a tőzsde, befizettek a Nemzetközi Bankárképző egyik első tőzsdekurzusára, biztosra vették, hogy nem váltok pályát. Nem volt rá okom. Másnak sem. Kiváltságosak voltunk, és nagyon élveztük. Restellem bevallani, hogy cseppet sem restelkedtem emiatt.

Azok a zord idők adtak okot persze szorongásra is. Nem is ritkán. Ám abban a Magyar Rádióban nem kellett rettegni az Elnöktől, az MSZMP központi bizottsága tagjától. Ellenkezőleg; akit az Elnök értékes és védhető munkatársnak gondolt, feltétel nélkül számíthatott rá. Tudom, Hárs Istvánt ma is foglalkoztatja, kiket nem tudott megvédeni a – többnyire külső – politikai támadásoktól: a lista alig fél tucat nevet tartalmaz. Egy-két eseten még ma is rágódik, több évtized távolából. Ne hagyjuk. Mert életműve az idő múlásával egyre tisztesebb és értékesebb. A Magyar Rádió honlapja az 1956 és 2000 közötti időszak rövid történetének azt a címet adta, hogy „a kiszolgáló Rádiótól a szolgáltató Rádióig”. Ezen a pályán Hárs István nagyon nagy távot legyűrt. Bár bicegve, mégis mérföldeket.

Farkas Zoltán