Az élni akarás filmje

– Történetének fontos karaktere két svéd orvos is. Egyikük az ön édesanyjáé, akit a filmben Lilinek hívnak, és akivel németül kommunikál. Miklós doktora svéd akcentussal beszéli a felnőttként tanult magyart. A film közben eszembe ötlött: nehéz lehetett két ilyen kaliberű külföldi színészt találnia. Utóbb szembesített a stáblista a ténnyel: előbbit Gyabronka József alakítja, a másikat Máté Gábor. Filmes mágia?

– Tévedése sokat elárul a két művészről. Pusztán ami nyelvi átváltozásukat illeti: Gyabronka József nem beszél németül, de szövegét hónapokig gyakorolta anyanyelvi tanárral. A svéd ismerősöm által magnóra olvasott magyar mondatok pedig Máté Gábornak segítettek a svéd akcentus elsajátításában.

– Hitelességükhöz az is hozzátehet: még első, másodkézből hallhattak megélt történeteket a vészkorszakról. Ám a szüleit alakító két ifjú színésznek az már inkább történelem. Miközben játékuk mélyebb ismereteket sejtet. Ebben része van bármiféle rendezői „trükknek”?

– Tudtam, hogy a fiatalokat játszó színészek csak akkor lehetnek hitelesek, ha sejtszinten, egész személyiségükben közvetíteni tudják egy megélt dráma utóhatásait. Nincs instrukció, amely pótolhatná azt. A szereplőválogatások beszélgetéssel kezdődtek. Azt firtattam: van-e személyes sorsukban csatlakozási pont a halálhoz, betegséghez, mély megrázkódtatáshoz. Hittem benne: ha valaki el tud mesélni saját életéből egy olyan történetet, amelytől megrendülök, akkor az én sztorimban is érvényesen tud majd részt venni. Így tehát a drámához való azonosulás vizsgálata megelőzte a színészi talentum tesztelését. Az édesanyámat fiatalként alakító színészre találtunk rá legnehezebben. Aztán bejött egyszer a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának másodéves színészhallgatója, Piti Emőke. Elmesélt egy sztorit kamaszéveiből – amelyet persze nem adhatok tovább –, és nemcsak engem ríkatott meg, hanem minden kollégámat. Aztán kiderült: színészileg ugyancsak fel van vértezve a feladatra.

– Az ön esetében – a film születése kapcsán – melyek a múlt legmeghatározóbb történései?

– Például az: kamaszként beálltam egy infantilis tudatlansággal zsidózó csapatba, s amikor otthon elmeséltem, csak akkor mondta el apám pofont követően: én is zsidó vagyok. Ez a szituáció is millió kérdést, kibogozni való gubancot rejt. A legmeghatározóbb mégis az volt, amikor édesanyám – apám halála után – átadta egykori kórházi levelezésüket. Döbbenetes volt, hogy a holokauszt történéseiről egyetlen szó sem esett bennük. Csak szerelmükről, sóvárgó élni akarásukról tudósítottak. Anyám azt követően oldódott föl, amikor a levelek elolvasása után faggatni kezdtem a múltról. Ezek az élmények szinte kényszerítettek, hogy előbb regényt írjak belőlük, majd filmre kerüljenek.

– Illetve először a 168 Óra egyik karácsonyi számában írta meg röviden a történetet. Szülei egyébként őrizték a hitüket?

– Svédországban a zsidó vallást elhagyva be akartak térni a protestáns egyházba. Ez a filmben is ott van, de még a regényen dolgozva mutattam a vonatkozó részt anyámnak, aki azt mondta: ne írjak ilyet, mert nem történt meg. Felolvastam neki egykori leveleit, amelyekből kiderült: bizony megtörtént. Meg volt döbbenve. Felettes énje alighanem törölni akarta az epizódot, amelyben szabadulni próbált a végzetesen veszélyesnek érzett stigmától. Egyébként végül – a moziban Scherer Péter által megidézett – Kronheim rabbi győzte meg szüleimet arról, ne vessék el vallásukat.

– Üzletet ajánlott nekik. Hogy miként, azt nem „lőném” le. A rabbi alapjában emberi, mégis furmányos gesztusa azért ráerősíthet olyanok sztereotípiáira, akik azokra hajlamosak. Vagy az, amikor a rabbi első találkozásukkor azt mondja Lilinek: hallja, hogy a lány elveszítette Istenét. S mikor Lili azt feleli, Isten veszítette el őt, a rabbi úgy zárja rövidre: nem érdemes részletkérdésekbe bonyolódni. Pedig fontos különbség.

– Kronheim rabbinak van olyan jelenete is, amelyben átgondoltan, ugyanakkor meggyőző szenvedéllyel érvel: miért nem szabad még az átélt borzalmak ellenére sem elhagyni a vallást. Nem tagadja, maga is perben, haragban van Istenükkel, de a zsidóknak éppen az átélt borzalmak miatt kell hűnek maradniuk – elsősorban egymáshoz. A füstölt heringet faló, feleségével is visszás kapcsolatban élő rabbi meglehetősen emberi figura.

– Az ön hitét miként alakította a családi „karma”?

– Megkaptam az említett apai pofont a zsidózásért, ugyanakkor annyira féltettek, hogy 1948-ban – születésem évében – görögkeletinek kereszteltettek. De a vallás gyakorlata csak akkor jött szóba, amikor az öcsém harminchét éves korában súlyos beteg lett. Akkor a családdal egyetértésben úgy gondolta: vissza kell térni saját hitünkhöz. Elkezdtük tartani a zsidó ünnepeket, bár nem tudtuk, miként kell, ezért egy hozzáértő rokon útmutatásait követtük. Öcsém betegsége a reménykedés két évében visszahozta a családba a csodaszép zsidó ünnepeket. Arra az időre vallásos értelemben is zsidók voltunk. Aztán elvesztettük az öcsémet. Ma úgy vagyok a kérdéssel: hiszek egy felettünk álló mozgatóerőben, amelyet Istennel nem lehet leírni. Abban is hiszek: ha az ember jól, a józan ész tisztább elvei alapján választ, ki lehet kerülni a sors csapdáiból. Az meg természetes: lélekben mindig ahhoz a kisebbséghez tartozom – legyen zsidó, cigány, bármi –, amely rászorul a szolidaritásunkra. Ha viszont nem a hit, az eszmei elkötelezettség, hanem az identitásom felől nézem a dolgot, akkor azt mondom: magyar zsidó ember vagyok.

– Filmje magyar–izraeli–svéd koprodukcióban készült. Utóbbiak nem vették zokon, hogy a Lilit istápolni igyekvő svéd család férfi karakteréről kiderül: voltak eszmei azonosulási pontjai Hitler birodalmával? Vagy akár azt, hogy a svéd protestáns istentiszteletet ábrázoló jelenetet áthatja valami különös, rideg megszállottság?

– A svédek támogatásuk feltételéül szabták, hogy ne csak azt mutassuk meg, miként segítették a holokauszt túlélőit, hanem azt is érzékeltessük: társadalmuk egy jelentős százaléka szimpatizált a nácikkal. Fontosnak tartják, hogy történelmükről annak teljes valóságában essék szó. A templomi miliőt pedig helyi szakemberek alakították ki, a kórus asszonyait is maguk válogatták. A helyszínre érve magam is úgy éreztem: egy Bergman-film díszletei között járok. De így lett hiteles.

– A jelenben játszódó epizódokban az idős Lili Izraelből idézi vissza a múltat. A regénybeli történet szerint viszont férje halála után sem hagyta el Magyarországot.

– Eredetileg egy hetedik kerületi lakásban forgattuk volna ezeket a narratív részeket egy híres magyar színésznővel. Az izraeli együttműködés feltételeként változtattam. Így az idős Lilit végül Spielberg egyik kedvenc színésznője, Gila Almagor játssza. Nem bántam meg.

– Az idős Lili távozásának mégis üzenetértéke lehet. Még úgy is, ha nem derül ki: miért hagyta el hazáját.

– Lehet, de ez engem nem érdekel.

– Ami az itthoni reflexiókat illeti: Andy Vajna filmes kormánybiztos látta már?

– Igen. A vetítés után percekig csend volt, majd azt mondta: „Csodaszép filmet csináltatok.” De később felhívott, s javasolta, nézzük meg még egyszer vágóasztalnál. Úgy is lett. Huszonegy esetben javasolt apróbb változtatást, szigorúan szakmai alapon. Tizenhatot megfogadtam. Azt mondta, rendben, hiszen az én mozim.