Az ékszer lelke – Huszka Zsolt belelát az anyagba
– Még van egy lányom is, ő cukrász – jegyzi meg az édesapa, Huszka Zsolt ötvösmester.
– Itt nőttem fel – fűzi hozzá az ékszerész Bíborka, mire Kökény rávágja, ő is. A fiú nem tervezi továbbvinni a családi hagyományt, inkább a gyermekpszichológusi pálya vonzza.
Aztán más jut eszébe:
– Bíbor, mikor lesz kész a barátságkarkötőm?
– Karácsonyig meglesz – kapja a választ.
– Az nem jó, hamarabb kell, még a téli szünet előtt! – mondja, majd felém tartja a karját, és a csuklóján két karkötőt mutat, amit Bíborkától kapott a születésnapjára.
– Egy koreai banda logója – magyarázza, hogy mit jelent az egyik ezüstmedál a karkötőn.
A pultban lévő ékszereket nézegetem. Időnként nyílik az ajtó, csupa ismerős jön be az üzletbe, meg akarnak javíttatni valamit, vagy kérdeznek.
– Azért sok új ember is betér hozzánk – mondja Bíborka. – Az évek során kicserélődött a környék lakóközössége, irodaházak épültek, és turisták is megfordulnak nálunk. De tény, sokan visszajárnak, akár csak azért, hogy megnézzék, miket készítettünk mostanában.
Zsolt szülei a szakmában ismerkedtek meg, az édesanyja ékszerboltot vezetett a Fővárosi Óra- és Ékszeripari Vállalatnál, édesapja vésnök, ma is aktív. Zsolt viszont építészmérnök vagy régész szeretett volna lenni, de – úgy mondja – „problémás volt” a gimnáziumban, abba kellett hagynia a tanulmányait. Édesanyja anno annyit fűzött hozzá: „Fiam, ha nem tanulsz, órás leszel!”
– Dehogy leszek! – feleltem, és inkább elmentem a szakiskolába, és ékszerész lettem. Volt egy lakásom a Fő utcában, azt eladtam, és megvettem ezt a műhelyt, ahol most vagyunk – mesél a kezdetekről.
– Mi olyanok vagyunk, hogy elkezdjük csinálni, aztán lesz belőle valami – mondja Bíborka arra a kérdésre, hogyan szoktak dolgozni, van-e menetrendje, szokásos üteme a munkának. – Csodálom azokat az ékszerészeket, dizájnereket, akik képesek papíron megtervezni, hogy mit akarnak létrehozni, és azt tartani tudják. Nekem is vannak tervek a fejemben, de mire lerajzolom, háromszor átalakul, mire meg elkészítem, addigra már teljesen más ahhoz képest, mint amire először gondoltam.
Bíborka az édesapjával ellentétben szereti, ha a megrendeléseknél az ügyfélnek vannak elképzelései. A „csinálj valami szépet” nem elég, mert nem biztos, hogy két embernek ugyanaz jelenti a szépet.
– Szoktam mondani, hogy nekem az is jó, ha hoz három különböző képet arról, milyen ékszerek tetszenek neki, abból már ki tudom gondolni, hogy mit készítsek. Ha nincs támpont, akkor az ékszer olyan lesz, amilyen én vagyok, és nem olyan, mint aki majd hordja.
Ami az alapanyagokat illeti, mindketten az ezüstöt szeretik a legjobban, és szeretnek jól összeillő anyagokat kombinálni, például az ezüstöt vagy az aranyat ásványokkal, féldrágakövekkel, drágakövekkel. Bíborka új terve az ásványok formára csiszolása, már megvette hozzá a csiszológépet és az alapanyagot.
Zsolt kiborítja a pultra a csiszolatlan ásványokat, egyik szebb, mint a másik. Hópehely obszidián, szodalit, mohaachát – sorolják, de a vitrin is tele van ásványokkal, kristályokkal díszített gyűrűkkel, karkötőkkel. Zsolt a kövek spirituális jelentését is figyelembe veszi, amikor dolgozik velük. Ráhangolódik a vevőkre, megérzi, mire van szükségük, mit kell erősíteni bennük, vagy miből visszavenni.
– Valahogy mindig megtalálnak azok az emberek, akiknek foglalkozni kell a lelkével. És ha így van, akkor már tudatosan használom a kristályokat. De nem gyógyítani akarok velük, inkább csak energiákat finomhangolni.
A Huszka-ékszerek híre szájhagyomány útján jut el a vevőkhöz.
– Nem költünk reklámra, nem indulunk szakmai megméretéseken, nem akarunk senkivel versenyezni. Nincs is rá időnk, folyamatosan dolgozunk – mondja Zsolt.
– Persze ettől még vannak olyan napok, időszakok, amikor ihlethiány van – teszi hozzá Bíborka. – Csak ülök, sóhajtozom, gondolkozom, mi segítene, hogy beinduljon a kezem és a fejem. Közben tudom, ha most megfogom az anyagokat, úgysem az jön ki belőle, aminek kellene, ha valamit ki akarok javítani, biztosan továbbrontom. Kérdezte múltkor valaki, miből merítek ihletet. Magamból. Nem kell hozzá erdőbe menni, embereket megfigyelni. Magamba kell néznem.
– Gyűrűsek vagyunk – vágják rá egyszerre, amikor arról kérdezem őket, mit szeretnek leginkább csinálni. És valóban, a vitrin tele van szebbnél szebb gyűrűkkel, akad köztük egyszerű, sima ezüst, mindenféle díszítés nélküli, de olyan is, ami antik kiskanálból vagy villából készült, kövekkel kombinálva. A formák sokfélék, a vonalvezetés követése figyelmet igényel, a méretek olykor tekintélyt parancsolók.
– Nézd ezt a gyűrűt! – vesz ki Zsolt egy gömb alakú, óriási fekete kőben végződő darabot. Ez például hulladékból készült. Ki kellett vágnom egy ovális tárcsát, és ahogy vágtam a lemezollóval, a lemez elkezdett felfelé pöndörödni. Gondoltam, nehogy már ebből ne legyen valami! Kapott egy ezüstgyöngyöt és egy ónixgömböt. Semmi bonyolult nincs benne, egy tekerést csináltam, hordható, kényelmes. Csak bele kell látni az anyagba – magyarázza, és közben dobozt vesz elő. – Ez például egy whiskysüveg dugója. Ez egy ezüst púderboboz teteje, ez ezüst húscsipesz, ez meg egy antik óra hátlapja.
Véletlenszerűen vesz ki egy-egy darabot a kincsek közül, amelyekből egyszer ékszer készül majd.
– Tényleg hordanak ilyen hatalmas, extravagáns gyűrűket az emberek? – kérdezem Zsoltot.
– Miért ne hordanának? A te ujjadon is az van – mutat rá a citrinkővel díszített gyűrűmre. – Egy titok van: tudni kell viselni őket. Az ékszereknek lelkük van.
A karikagyűrűk persze örök darabok. Zsolt szerint ebben két irány van: az egyszerű, natúr, és a nagyon elborult. Legutóbb például egy pár beszkennelte a hold krátereinek képét, és olyan lenyomatot kért a gyűrűkbe. De volt, aki 12 milliméter széles, fekete-fehér gyémántokkal kirakott matyómintás jegygyűrűt csináltatott. Más faberakásos karikagyűrűt kért, de előfordult, hogy egy dunai kavicsot kellett bedolgozni az eljegyzési gyűrűbe, mert a pár a Duna-parton ismerkedett meg.
És hogy van-e növekedési lehetőség a vállalkozásban?
Bíborka szerint biztosan lehetne még többet dolgozni, jobban nyitni az internet nyújtotta lehetőségek felé, de neki most jó így, ahogy van. A bevételeiből megél, ha több kell, majd kitalálja, merre tovább.
– Én viszont lépek egyet – veszi át a szót Zsolt. – Amióta Bíbor mellettem van, sokkal nagyobb a szabadságom, jobban megélhetem a kreativitásomat, mert rengeteg feladatot levesz a vállamról. Ezért tudom megvalósítani az álmomat: csinálok egy fémművesműhelyt, nyitok a kovácsolás felé, és több időt töltök majd restaurálással.
A műhelyben készülnek majd például ékszer kések felkovácsolt, ezüst berakásos pengével, díszített nyéllel. Zsolt szerint a vadászok szeretik az ilyen egyedi, különleges darabokat. De szeretné a vasat nemesfémmel kombinálni, így csinálna például férfiaknak pénzcsipeszt. A másik elképzelése, hogy szarvascsont berakással készítene ékszereket.
– Ha nagyon jól vagyok, akár húsz perc alatt csinálok egy gyűrűt – mondja, miközben éppen a pincéből jön fel, ahol ezüstöt olvasztott. – Megmutassam?
Amíg ő dolgozik, mi a lányokkal megbeszéljük az élet fontos dolgait, iskolától kutyatartáson át a barátokig.
– Kész! – áll fel a munkaasztaltól Zsolt. – Jó, ez most harmincöt perc volt, de a nulláról kezdtem, semmi sem volt előkészítve! / Szabó Brigitta
