Az éj szelíd trónján

Múlt héten Erdélyi S. kolléga dicsérte F. Scott Fitzgerald álomgyári novelláskötet, mi ezúttal az író új életműsorozatának másik darabjával – Az éj szelíd trónján című regénnyel – tesszük ezt. (Álljon itt két megjegyzés, megnyugtatásul. Egyfelől az, hogy az életműsorozat nem új, vagy nem teljesen az – vannak benne korábban megjelent munkák új kiadásai is, és vannak, ha jól értem, új fordítások: de ettől még, főleg a megújult külalak okán, tekinthetjük a sorozatot újnak. A másik megjegyzés pedig azoknak az olvasóknak szól, akik – eddig még, elég helytelenül – nem kedvelték meg a fitzgeraldi stílust: nekik ígérjük, hogy nem rendezünk itt Fitzgerald-fesztivált, és most egy ideig nem fogunk a sorozat egyéb könyveiről szólani. Tudjuk, hol a határ.)

Fitzgeraldnak íróilag komoly gátat emelt A nagy Gatsby fergeteges sikere: attól kezdve azt az árnyékot kellett átugrania. Nem csoda, hogy azután már csak egyetlen regényt írt (a novellákat se ő, se a kortársak nem tekintették jelentősnek, indokolatlanul: igaza van Erdélyi S. kollégának, ma már tisztán látszik, hogy a rövid írások legjava az életmű csúcsához tartozik), ezt is sokszor átdolgozta, alakította, faragta, és még így is kicsit ritmustalannak, befejezetlennek (vagy többször befejezettnek) tűnik első olvasásra. A kritika is fanyalogva fogadta, pedig, szögezzük le itt rögtön, remekmű.

Afféle rejtőzködő remekmű persze, amilyenek a Fitzgerald-regények szoktak lenni. Tétova, elbukó, tébláboló hősök, félbe-szerbe maradt életek, senkivel sem tudunk azonosulni igazán, s olvasás után valami különös, keserű íz marad a szánkban. A stílus is könnyednek, magától értetődőnek tetszik, szellemes párbeszédek, sok ital, csillogás, felső tízezer, mintha csak egy társasági regényt olvasnánk. Pedig nagyon is tudatosan épített, nyelvileg és lélektanilag is ijesztő mélységekbe jutó próza ez: Fitzgerald mindent tud az emberi lélek legapróbb rezdüléseiről, a szerelemről és a vágyról, az emberről.

Nádas Sándor