Ave, Cézár! – „Eddie Mannix vagyok, és ez életem leghosszabb napja”
Nem az Ave, Cézár! a Coen testvérek azon mestermunkája, amelyre még hosszú évek múlva is emlékezni fogunk. Igazi homage-ról beszélhetünk, a szó legnemesebb értelmében, amely az ötvenes évekbeli Hollywoodot mutatja be, egyben igazi „niche” film is, nem egy mainstream komédia. Ritka alkalom Joel és Ethan Coen számra, hogy ezt a mai szemmel nézve is káprázatos korszakot igazi filmes élményparkká varázsolják.
Az Ave, Cézár!-nál talán nem is találhattak volna jobb ürügyet a filmkészítők, hogy az ötvenes évekbeli gigantikus filmprodukciókból a szó szoros értelmében tréfát űzzenek. Van itt minden: Busby Berkely-másolat, Gene Kelly-féle musical vagy a Cecil B. DeMille-filmeket idéző Ben Hur, Tízparancsolatot idéző „epikus” film, amelyet még így is sikerült alulmúlnia a modern Egyiptom isteneinek, de a szándékosan és viccesen gagyi cowboy-mozik sem hiányoznak.
Igaz, azt azért el kell ismerni, hogy ez a film nem kacagtat annyira, mint a Coen testvérek más filmvígjátékai, az Égető bizonyíték vagy a Nagy Lebowski. A film inkább oldalba bökősen, viccesen űz finom, kedves gúnyt a hollywoodi filmiparból, amikor épp a legjobban küzdöttek, hogy imádott produkcióikkal verjék vissza az igazi „sátán”, a televízió térhódítását.
Bár a nem csekély számú filmsztár szájából rengeteg vicces benyögést hallhatunk, a szokásos harsány kacaj ezúttal elmaradt a nézőtéren, és átadta helyét az „értő” kuncogásnak, amelyet leginkább azok hallattak, akik tényleg ismerik ezt hollywoodi filmes korszakot. Igen, az Ave, Cézár! kicsit sznob, de ez jól áll neki.
Eddie Mannix (Josh Brolin) nevét azonban valószínűleg még az ínyenc mozirajongók vagy vájt fülű filmkritikusok közül sem sokan hallották. Mannix a Capitol Pictures filmproducere és az Ave Cézár! élete egyetlen napját meséli el. A mozi egy gyónással kezdődik: ez egy napi rutin, és a pap, akinek már konkrétan a hócipője van tele, hogy mindennap hallgathatja Mannixot, meg is jegyezi, hogy hősünk bizony egy kicsit... túl sokszor jár templomba.
Eddie-nek azonban nagyon sok mindent kell még meggyónnia. Az egyik sztárszínészét, Baird Whitlockot (George Clooney) „kommunisták” rabolják el, akikszázezer dollár váltságdíjat követelnek.
DeeAnna Morant, Amerika üdvöskéjét (akit Scarlett Johansson alakít valami elképesztően profin – még sohasem sem láttam színésznőt egyik jelenetben ennyire szándékosan közönségesnek és taszítónak, a másikban pedig elképesztően vonzónak) felcsinálta egy filmrendező (legalábbis DeeAnna szerint valószínűleg ő lehetett). Mivel az ilyen dolgok „cikisek” a többé-kevésbé feddhetetlen erkölcsű Hollywoodban, Mannixnek trükköznie kell, hogy a színésznő nem létező erkölcseit a nagyközönség előtt megőrizze.
No és akkor ott van a híres rendező, Laurance Lorenz (Ralph Fiennes) is, aki épp az ideg-összeroppanás szélén áll, mert kénytelen volt a kissé „párásztosan”, „vidékjiásán” artikuláló, „egyszerű, mint a százasszög” kaliberű cowboy-színészt, Hobie Doyle-t (Alden Ehrenreich) felvenni a finom, mély karakterábrázolást igénylő „művészfilmjéhez”.
Az írás folytatását itt olvashatja.
