Arcok

Az írónak új kötete jelent meg, ő pedig kiült egy székre a Balaton partján, egy kerek, fehér asztalhoz, vagy négy könyvsátor elé, a füredi park szélén, ahol három vagy négy könyvárus jobbára dologtalanul álldogált. Könyvhét volt Füreden, a Balaton partján, a park és az üres színpad között, rálátással a kikötőre, Tagore szobrára, a kerek templomra. Apró, barna kavicsos út vezetett az íróhoz, aki szemerkélő esőben is, hidegben is, és amikor a nap néha előkerült, akkor is várt.

Valaki egyszer csak leült vele szembe, kezében főtt kukoricát tartott, azután jött egy fiatal lány, akinek olyan arca volt, mintha vastag filccel sietve rajzolták volna, és egy fiú, akire nem emlékszem. Mindez sokáig tartott: mi minden könyvet kezünkbe fogtunk, és megfigyeltünk. Összecsuktuk az ernyőt, eltettük a visszajáró pénzt, és amikor mindezzel végeztünk, csak akkor ültek négyen a kerek, fehér asztalnál, a füredi park mellett, a vizes, apró, barna kavicsok felett.

A fiatal lány két könyvbe kért dedikációt, egyet magának, egyet a fiúnak, mondván, hátha elválnak majd. A többiek nem kacagtak, sőt, mintha furcsának tartották volna az ötletet, pedig a lánynak igaza volt. Az író új kötetébe erőteljes, szikár, kiszámíthatatlan elbeszéléseket rendezett, amelyek csak egy-két gondolatra vannak egymástól, és amelyeket szorosra fűz az elbeszélő erőteljes, magával ragadó hangja. Olyan közel állnak egymáshoz ezek az írások, hogy akár egyetlen nagy elbeszéléssé lehettek volna. Bennük a világ egyhangúan izgalmas és véletlenszerű, életünk valójában mások befejezett és befejezetlen, áttetsző élete, arcunk mások arca, mások arca megint másoké, és sosincs messze az idő, amikor az az arc lesz a végső. Mondom: bármi megtörténhetett volna, ám ezt akkor még nem sejthettem. Mert semmire sem garancia, hogy az ember mindentudó író, és kezében tartja az új könyvet, ha oldalán kedvesével, egy rezonőrrel észrevétlenül a füredi savanyúvízforrás felé sétál.
(Petőcz András: Arcok. Palatinus.)