Április 11.

- Nem gondolja, hogy idén a költők is mintha „kampánycsendre” kényszerültek volna? Böngészve az internetet: alig találni olyan eseményt, amely helyet adna a vers ünnepének.

– Április 11. egyrészt József Attila, másrészt – épp száz év van közöttük – Elza lányom születésnapja miatt fontos nekem. Abban, hogy épp egy ilyen vasárnapon van a parlamenti választás első fordulója, semmi kivetnivalót nem látok, legalább előbb vége van ennek a gyászos gatyalecibálósdinak. Ettől függetlenül bevallom, nem szeretem, sosem szerettem a költészet napját.

- Miért nem?

– Tudom, hogy ápolandó minden kulturális hagyomány, fontos minden alkalom, amikor a nagyközönség legalább hall arról, hogy ez a különös dolog van, hogy van szóművészet, ezen belül van költészet. Szóval, én belátom, hogy pozitív a szerepe, de akkor is zavar a bumfordi kampányszerűsége, a kinevezettsége. Én „napok” között nőttem fel, leginkább a hasonlóan álszent nőnap jut róla eszembe, „köszöntjük a nemzetközi nőket, barnákat, de leginkább a szőket”, hogy maradjak a költészetnél. Azt nem csodálom, hogy ebben a kampányzagyban – amelynek a kampánycsend csupán gusztustalan és kitüntetett pillanata – senkinek nincs kedve nyilvános költői rendezvényt tartani, végignézni, hogy egy spontán literomilitáris szavalókórus a fajmagyar X. soraival nyomja el a zsidó Y.-t, vagy hogy merő véletlenségből odapattanjon egy kultúrszomjas politikus, és szavalni kezdjen a dolgozó nép okos gyülekezetéről, inkluzíve lángoktól ölelt kis ország. Hogy a költészet jelentősége, súlya ezáltal csökkenne-e tovább – azt nem gondolnám. Pontosabban nem a költészeté csökken, az elég csökkent volt eddig is, hisz a költészet, pláne kívülről nézve, nehéz és különös művészet, amely bátor, lassú olvasókat igényel. Szóval a költészet az a helyén van, inkább a művelői és egyáltalán a művészek válnak egyre kevésbé érdekessé abban a médiában, ahol készítők és nézők a botrányoson kívül alig képesek bármire is odafigyelni. Ilyen magas békaseggű ingerküszöböt valamirevaló művészek nem tudnak áttörni, nem is ez a dolguk.

- Néhány költőkollégája számára április 11. viszont kétségkívül a „politika nagy napja” is. Kukorelly Endre, Borbély Szilárd, Szilágyi Ákos felkerült az LMP országos listájára. Ahogy Kukorelly mondta lapunknak: nagyon elege van abból, ami itt folyik, örvény mélyén vagyunk, az „új fordulatért” vállalta, hogy indul az LMP jelöltjeként.

– Annyi út van, ahány utas. Annyiféle közéletiség, annyiféle szerepvállalás, aktivitás. Ki-ki annyit vállal, amennyit alkata, pillanatnyi csillagállása, külső-belső helyzete elbír. Egy író/költő számára az az út van, amelyet hitelesen, önazonosan bejárni képes. Egyébként nem hiszem, hogy említett kollégáim mostantól aktívabban közélnének, mint korábbi írásaikban. Mindhárman komoly literátorok, igen jó művészek, elképzelhetetlennek tartom, hogy a politikusi foglalkozásért otthagynák az asztalukat, a katedrájukat, azt a szükséges distinkciót, ami nélkül nem lennének értelmiségiek. Ha most „az örvény mélyént” e módon is demonstrálják, hogy lehet más a politika, legalábbis másnak kéne lennie, azt én tiszteletre méltó döntésnek tartom. Akkor is, ha magamat nem tudom pártlistán elképzelni.

- Nemrég kezembe került Nemes Nagy Ágnes egyik esszéje. Arról szól: számára Babits Mihály versei állásfoglalást, sőt iránytűt jelentettek – bármiféle embertelenséggel szemben. Idézi egyik 1936-os költeményét: „Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás. / Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!”

– Ha nem vagy ellenállás, művész se vagy. A valódi művészet eleve ellenállás, a simával, a könnyűvel, a kézenfekvővel szemben. A pökhendiséggel, az autokráciával szemben. A nyomorral, a testi-lelki kizsákmányolással, a kirekesztéssel szemben. Az más kérdés, hogy a tömegnyilvánosság, ez a celebidióta látványhomály a művészi megnyilvánulások zömével nem tud mit kezdeni. Márpedig ami itt nem váltható egyszerű aktuálpolitikai üzenetre, az nem látszik, tehát nincs. Tehát aki „csak” a műveit írja – s e művek egy celebnyi erőfeszítéssel nem üzenetesíthetőek –, az könnyen tűnhet közömbösnek, pedig csak lassabb vagy némább: közéletisége, „hasznossága” egy másik, tán bonyolultabb dimenzióból látszik.

- Orwell szerint nem létezhet politikamentes irodalom olyan korban, amikor az emberekben „tudatosabbá válnak” a kimondottan politikai természetű félelmeik, ellenérzéseik. A mai – Nemes Nagy egykori kifejezését kölcsönözve – „gyanúsan túlordibált, zagyva” közéletünkben jelenthet egyáltalán iránytűt az irodalom, a költészet?

– Melyik kor nem „olyan kor”? Nincs egyféle irodalom, még az Orwell emlegette „olyan korban” sem. Nincs egyféle politikusság, egyféle politikamentesség. Az írástudók összessége nem tud nem beszélni a tudatossá váló félelmekről, ellenérzésekről, de nem egyféleképpen, és nem egyforma közvetlenséggel. Egy kor írott nyoma például a sajtó is, nemcsak az irodalom. Épp az irodalmon mint művészeten számon kérni a direkt politizálást – nem sok értelme van. Ne legyen muszáj „politizálni”, de ettől még lehet, sőt, lehessen, műfajtól és műformától függetlenül. Hogy jelenthet-e iránytűt? Bizonyos képviselőinek némely kiállása talán jelenthet, kiállni tehát nem haszontalan, főleg ha nem kötelező. De a művészet inkább valamiféle kapaszkodót jelenthet, ajánlatot, és nem receptet, hogy a köz nemcsak a túlordibálóké, hanem a némáké, lassúaké is. Hogy azért az emberi élet tere ennél a „hisztér”-nél több és tágasabb, hogy léteznek a pártérdeknél, a szavazatmaximálásnál tágasabb dimenziók, s ez nem feltétlenül jelent „kivonulást”, érdektelenséget, sőt.

- Emlékszem, amikor hat éve arról beszélt lapunknak: láthatóan „jönnek a rögvaló rend meg a fajerős kéz nagyon ismerős lovagjai”, akiktől az embernek felkavarodik a gyomra, ám többnyire megvonja a vállát, hogy ilyen a politika.

– Mindazok, írók, költők, publicisták, akik – velem együtt – az utóbbi tíz vagy húsz évben a „rögvaló rend” meg a „fajerős kéz” lovagjairól írtak regényt, verset, publicisztikát, tanulmányt, dörgedelmet, bármit, most azt látják: említett fajradikális honfitársaik a köztársaság második legnagyobb szégyenére, tizensok százalékkal a hátuk mögött, cigányozva, zsidózva, csendőrözve pár hét múlva bemasíroznak a magyar parlamentbe. Azt látják továbbá, hogy a két meghatározó, a nyolc éve kormányzó és a nyolc éve destruáló tömegpárt egyaránt sértetten és gőgösen toporog, kis inszinuátumokat, péniszpumpákat, hülyécske videókat húzgál elő a gyűrött kalapjából, ahelyett hogy – előbbi tehetetlenségét, utóbbi cinkosságát beismerve – közösen törekednének a nevezett alakulat elszigetelésére, betiltására a Magyar Köztársaság törvényei alapján. Illetve törekedtek volna. Félek, most már késő. Közös a szégyen, közös a felelősség, ami nem egyforma, de jól összemérhető. Úgy gondolom, a rasszizmus, a gyűlöletbeszéd szalonképesítésében a jobboldalnak nagyobb a felelőssége, az elkormányzásban, a törvények be nem tartatásában – hisz nyolc évet töltött hatalmon –, tetszik, nem tetszik, a baloldal felelőssége a nagyobb. A jobboldal a bosszú és a hatalom igézetében meghonosított, illetve megengedett egy gátlástan beszéd- és magatartásmódot, kiengedte a palackból önmaga radikálisait, a kormányzó oldal pedig sem ezt, sem a korrupciót, sem azt a mélyszegénységet, reménytelenséget nem tudta kezelni, amelyre a fajradikálisok programmá fogalmazták torz és brutálisan egyszerű válaszaikat. Ez szégyen és a demokrácia közös kudarca, de a legnagyobb szégyen, ha úgy tetszik, az ősbűn mégiscsak az, hogy az eltelt húsz évben a társadalom szerencsésebb négyötöde szemrebbenés – a véleményformálók többségének szemrebbenése – nélkül hagyta leszakadni a legalsó egyötödöt, azt a munkából, tehát a szocializációból, tehát a társadalomból kizáródó embertömeget, amelynek nyomorából, kiszolgáltatottságából, kriminális dühéből a fajradikálisokra adott voksok kisarjadtak és kisarjadnak. Ez természetesen nem mentség az ordasságra, csupán lehetséges magyarázat.

- Kosztolányi Dezső úgy vélte: a közéleti költészet „haszontalan”, mert a költő nem tehet semmit a társadalomért, nincs társadalmi szerepe. Nyilván vannak írók, költők, akik „vészterhes időkben” is inkább bevonulnak elefántcsonttornyukba. Amikor a szélsőség diadalmasan készül lerohanni a demokráciát, gyávaság az írástudók, a szellem embereinek közömbössége?

– Kosztolányi vélhette így, de a hagyatéka, a műve közéleti és hasznos, merthogy a jó mű, a minőség eleve hasznára van a társadalomnak, ha hasznon nem a rögtön felmarkolhatót, zsebbe tömhetőt értjük. A közéleti költészet meg a költő/író közéletisége két dolog. Attól, hogy én nem művelek „közéleti költészetet”, hogy a költészetet nem tekintem – Illyés Gyula kifejezésével – „vízügyi hivatalnak”, attól még vannak közéleti megnyilvánulásaim. Ezzel együtt, aki olvasta a könyveimet, sokkal pontosabban tudja, mit gondolok a világról, rólunk, mint ha az interjúimat, publicisztikus írásaimat olvasta volna. Mondhatnám, azért vagyok szépíró, nem pedig publicista, hogy megengedhessem magamnak a nem reagálás, a nem közvetlen reagálás szabadságát. Nem törekszem arra programszerűen, hogy véleményt mondjak a köz mindenféle ügyeiben, de ha megkérdeznek, ha alkalmam van rá, akkor írástudóként, lehetőleg világosan, beszélnem kell, azaz politizálnom, véleményt mondanom a magam nevében. Igen, vétkesek közt cinkos, aki néma, de meg kéne nézni, mit jelent a közömbösség, a némaság. Hogy kinél mit. S hogy tényleg az-e. Ha valaki tőlem soha egy sort nem olvasott, de, mondjuk, néz két-három politikai műsort rendszeresen, s ott engem nem lát, neki tetsző pártlistán, aláírási íven nem szerepelek, akkor az ő nézőszögéből én gyáva, közömbös, akár áruló is vagyok. Vagy az a tanár, orvos, hegedűs, akitől senki nem kér interjút, akit senki nem kér, hogy írjon publicisztikát, az pusztán ettől közömbös lenne? Ugyan! Mostanában megint nagyon könnyű az értelmiség, az írástudók árulásáról beszélni, mintegy rákenni en block az értelmiségre ezt a sötétülő közéleti sarat, amiben dagonyázunk. Rákenni egymásra. Ez talán érthető, de elképesztően igazságtalan. Egyszerűen nem igaz, hogy nem szólt volna, nem figyelmeztetett volna „az értelmiség”, tessék megnézni az eltelt húsz év írott nyomait! Jól-rosszul, de igenis szólt. Tán egyre kevésbé voltak rá kíváncsiak, az értelmiségből verbuválódott politikai osztály még a klientúra véleményével sem nagyon törődött, nemhogy a kívülállókéval. Ha most bizonyos politikusok kérnek számon bármit is az értelmiségen, az egyenesen gyomorforgató.

- Hat évvel ezelőtti közös interjúnkban azt mondta: „Torkig vagyok.” Fokozható még más szavakkal az akkori érzése?

– Fokozhatnám, nyelvem még volna tán hozzá, kedvem nincs. Próbálok viselkedni, nyugtatgatni magam, de tanácstalan vagyok, kétségbe vagyok esve. Valójában nincs kire szavaznom, mégis elmegyek, mert kötelességem, ha úgy tetszik, hazafias kötelességem a demokrácia mellett, tehát a fajradikálisok ellen szavazni. Eddig látok. Nem túl tágas perspektíva. Nincs hét, hogy valaki föl ne emlegetné a tízéves regényemet, a Hősöm terét. Hogy aktuálisabb, mint valaha. Mondhatnám, hogy ezt azért nem gondoltam volna, de csak félig volna igaz. Nem szerettem volna gondolni, hogy ami megtörténhet, az itt, Európa egyik napfényes hátsó udvarában meg is történik. Most se szeretném, de nem csukhatom be a szemem.