Apolka a Hapban

Olyan vagyok, mint az öreg Cato: ha Hap, akkor először mindig az örömé az első mondat. (A párhuzam a mindignél véget is ér.) Mert a Hap, amíg van, mindig a reményt jelenti nekem. Hogy igenis, meg lehet csinálni. Hogy állva lehet maradni. Saját erőből, támogatások nélkül, valódi polgári, valódi civil kezdeményezésként. Most, amikor az állami kultúra a szemünk előtt porlad szét, múzeumok múlnak ki vagy vegetálnak (micsoda szégyen ez is!), most, amikor a valódi galériák egyre-másra föladják, a Hap még többet jelent, mint korábban.

Egy jelképes szigetet egy olyan világban, ahol élni szeretnék.

Ehhez képest szinte mindegy, mit láthatok éppen a Hapban. (Azért a szintén hangsúly van – és persze abban biztosak lehetünk, hogy akármi van is, az a szokott igényes színvonalon mutatódik.)

Ezúttal Apolka, a betonszobrász mutatkozott be a Hapban. (Nem ő van betonból, hanem a szobrai – aztán még bronzból, aranyból, ebből-abból, de beton az alap, amire építkezik.) Éppen az adja a feszültséget, hogy ezek az apró szobrok olyan súlyos anyagokból állítódnak elő. (Van fincsi technikája is, de azzal nem fárasztom magukat.)

Aki ránéz ezekre a tárgyakra (leírni nehéz őket, többségük valahol a mozdony, a teáskanna, a robot és a zsákbamacska között helyezkedik el), biztos lehet benne, hogy érző lényekkel van dolga. (A kiállításon ott vannak a vázlatok, tervek is, pontosan követhetjük e lényecskék megszületési körülményeit is.) Apolkának különleges érzéke van ahhoz, hogy lelket leheljen az anyagba.

És van humora, játékos kedve (most éppen azt játssza, hogy elhagyta a vezetéknevét, és mikszáthi hangulatú keresztnevét használja ezután művésznévként – rendben, de mostantól ne rövidítsen tovább, ha kérhetem, mert ami maradna, az már igazán lengyeles lenne) és hét mérföldes fantáziája.

Olyan az egész, mint egy mese.