Anyám tyúkja 2. az Örkény Színházban: Napsütötte sáv

Ahogy nem volt sem nehéz, sem kockázatos megjósolni, hogy lesz Anyám tyúkja 2. az Örkény Színházban, úgy nyugodtan mondható, hogy lesz Anyám tyúkja 3. is. Verseket fogunk mondani egymásnak – hál’ isten, van miből válogatni.

Egymásnak, mondom, noha mi, a közönség meg sem szólalunk, csak ők, a színészek beszélnek. A díszlet nem változott; a fehér tornácos házon tán csak a muskátlikat cserélték frissre.

„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret”, kezdik együtt; rendben is van ez a fölvezetés, magunkra vesszük. Znamenák Istváné az igazi felütés: Karinthy Frigyes Előszó című versét dacosan-dühösen, szemrehányón mondja, és igazi elkeseredésbe fúl a végén. Nagy Zsolt egy történetet mesél el A Dunánál: odaképzeljük a rakodópartra. Takács Nóra Diána Somlyó Zoltán Hajnali imádság című verse köré hajnalt kerít, cipője a kezében, „belebeszél” a reggelbe.

Nem, nem egészen olyan ez az Anyám tyúkja 2., mint az első rész volt. Versek, ismertek és kevésbé ismertek persze. Jönnek-mennek a színészek, hallgatják-nézik egymást, némán reagálnak – színpadi közönség. Kákonyi Árpád zenei effektjei el-elvágnak egy-egy sorozatot, máskor zenét tesz a vershez, hangszert fog, a színész énekel – de ez még a szokásosnak mondható dramaturgia. Biztos az ízlés (megint Várady Szabolcs válogatott), jó íve van az estének, több is, kicsik meg nagyok – Mácsai Pál szerkesztette és rendezte. Rendben van.

MTI Fotó: Szigetváry Zsolt

Az Örkény társulata fiatal tagokkal, kevéssé ismert, nemrég végzett színészekkel bővült; jó alkalom ez arra, hogy őket is megismerjük. Persze játszanak már a színház más előadásaiban is, van szerepük – de ez itt más. Nem egyszerű.

Nem egyszerű, mert ahhoz, hogy a vers dialógusba lépjen a közönséggel, hogy magunkban mintegy „válaszoljunk” rá, kell a személyiség súlya, amit csak részben lehet magával a verssel megmutatni. Kell hozzá az ismerősség, a „hozott anyag”. Egy egész Gálffi László a Szeptemberi áhítatban. Pogány Judit jelene és múltja a Hazámban – ami egyből az én hazám is, és már legalább ketten nézzük együtt.

Novkov Máté kicsit túlmélázza, túljátssza Tóth Árpád Meddő órán című versét, ahogy Jéger Zsombor is Kassákot. Az irodalmi közhely fölülüti a személyes birtokba vételt, ami nincs még meg, nincsen egészen ott, nem látható, nem érzékelhető. Ennek esik szinte teljes egészében áldozatul Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse: a fiatalok mondják, szinte soronként feldarabolva; van koncentráció, artikuláció, igyekezet és elszánás, de nincsen súly, leverő fölismerés, sajáttá tett élmény. S ha hozzávesszük, hogy közvetlenül előtte Bíró Kriszta Vas István Pesti elégiáját úgy teríti elénk, hogy az ember magában megfogadja, a lábát se teszi ki többé a bűnös városból, aztán utána Pogány Judit Orbán Ottó A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbras és Fortinbras cég átvilágításáról című, mostanában sokat mondott és sokatmondó versét olyan közvetlenül meséli el nekünk, hogy megint bebizonyítja, a verset tegnap, de inkább ma írta a költő – hát egyelőre kicsit túl nagy a személyiségi amplitúdó. Tudom, hogy a szerepekkel, a múlttal megjön a súly, a súllyal meg a hitelesség, de egyelőre mindkettő sokszor hibádzik.

Mácsai Pál Kosztolányi Halotti beszédével megint elsiratta Esterházy Pétert, nem mintha minden részlet vonatkozhatna rá, csak az egész, ahogy van – legalábbis nekem, és ahogy a szünetben kérdezősködtem, másoknak is.

Sokszor érezzük, hogy telitalálat egy-egy vers és színész találkozása – ilyenkor ugyanis új fénytörésben mutatkozik a már ismert vers is. Kerekes Éva és Tóth Árpád Lélektől lélekig című verse ilyen, és az is, ahogy rájuk szinte felel Máthé Zsolt a Tudod, hogy nincs bocsánattal. Összejátszik Petőfi Egy estém otthon és Arany Családi kör című verse is, Nagy Zsolt és Csuja Imre eleveníti meg a két családot. Kerekes Viktória és Dsida Jenő is találkozik egy keresztúton, és Ficza István is felbőszíti a közönség nagyobbik, női felét Szabó Lőrinc öntelt kevélységével a Semmiért egészen című versben. Direkte jó, mi több, gyógyító hatású, hogy szinte rögtön felel neki Bíró Kriszta előadásában, természetes beszéddel az Esti sugárkoszorú Tóth Árpádtól. És némi vigaszt nyújt Patkós Márton előadásában a Kései sirató is – semmi szenvelgés, csak tiszta, megérthető gyermeki önzés.

Van dinamika, feszültség, elengedés, derű. Játszanak velünk a színpadról és játszanak egymással is. Miután a kezünkben van – vagy lehet – a versek listája, rá tudunk készülni egy-egy kedvencre vagy egy-egy „nagyvadra”: például Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című versére, amely alighanem a múlt század verstermésének egyik legjobbja, pedig hát erős volt a verseny. Polgár Csaba az egyetlen a társulatban, aki ezt az egy verset mondja, gondolom, ez sem véletlen, hiszen ehhez aztán nagyon nagy levegő kell.

És sokszor éreztem, hogy igen: mint egy filmet, nézem a férfit, aki egy nyomasztó kocsmából egy még nyomasztóbb pincemélybe indul egy lepukkant, nyomorult nővel, mert… szánalom, értés és tehetetlenség hajtja, és egy alaposan megdolgozott „saját” élet. Polgár érti, érzi – de az átadásból valami, tán a keserűség, a szégyenkezéssel vegyes magamegadás hiányzik, amitől a végén, tán mert ezt mintha el is hadarná, kevésbé szikrázik az a bizonyos napsütötte sáv, a megváltás és a megválthatatlanság.

Három brutális élmény, költészeti és előadói nehéztüzérség a végére… Gálffi Vörösmarty Az emberek című versével átitat bennünket a „nincsen reménnyel”, aztán Mácsai a Thomas Mann üdvözlésével összefoglalja az esténket, „itt vagy velünk együtt / s együtt vagyunk veled mindannyian, / kinek emberhez méltó gondja van”. Pogány Judit Pilinszky Apokrif című versét megint abban a tűnődő, maga elé beszélő intonációban mondja, amely egyenként ér el bennünket, és valahogy vissza is keveredünk az estet kezdő Karinthy-vershez, lett egy kör, egy puha, meleg, közvetlen, a közönséget lágyan közösséggé alakító, a hideg és sötét Madách tér kövein még sokáig velünk guruló színházi este.