Amerika kapitány
Volt egyszer, hol nem volt, egy második világháború. Abban a németek és az angol/amerikaiak egymás ellen harcoltak. Nagyjából ez adja az Amerika kapitánynak nevezett személlyel történők hátterét.
S mivel a kétszereplős harcnak, „párviadalnak” lehet igazán jól drukkolni, hát kell egy hozzá való ellenfél: Vörös Koponya, a rém, aki ugyanúgy „tudományos beavatkozás” révén lett szörnyen erős, mint a mi hősünk. A filmben tehát az amerikai szuperember és a német, náci felsőbbrendű ember meccse látható. Nem vitás, ki győz. (Made in USA.)
Nézői rokonszenvünket azonban kissé gyengíti hőseink rettenthetetlensége, bravúrjaik sorozata, elpuszíthatatlanságuk. A halhatatlanok ugyanis érdektelenek. Nincs a sorsukban kockázat. Ezért nem is birtokolhatják együttérzésünket. A régi görögöknek több eszük volt (persze, hiszen már ismerték a bőrt), mint az efféle történetek kiagyalóinak. Ők (a régi görögök) még Akhilleusz testén is nyitottak egy végzetesen gyenge, támadható pontot: a sarkát. Ezzel adtak egy esélyt az ellenségeinek is. (Fair play – mondta a művelt akháj.) A sebezhetőségtől a mürmidonok királya csak hősibb lett, emberszabásúbb, vállalhatóbb. Hisz esendőbbé vált, elejthetővé, hozzánk hasonlóan halandóvá.
Szokatlan eleme a történetnek, amikor a szuperkatona közérzetjavító show-val és görlökkel szórakoztatja a harctéren a hadfiakat. Felfigyelünk: irónia lenne? Mondanánk: még, még, de akkor oda a film. Az efféle ezerszázalékos hősiesség nem tűri a görbe humort.
Tegyük hozzá: az időjáték primitív, az ábrázolás dettó, a jellemfejlődés ugyancsak. No de hát, nem is azért szokták szeretni. S az üresjáratokban elszórakoztat a 3D. Amikor beparkol a nézőtér tetejére az autó, majdnem átéljük a ciotat-i vonatérkezés pánikját. Majdnem.
(Rendezte: Joe Johnston.)
