Álarcok és szűkülő terek
A NARS Foundation, Art Residence programjának keretében töltött négy hónapot New Yorkban. Ott készült munkáiból nyílt kiállítás a Paulay Ede utcai Casati Art Corner Galleryben. Címe: Bunnylink. A város mikro-színterein készült portrék „modelljei” nyúlálarcban álltak a művész objektívje elé. A poétikus képeket szemlélve a publikum az alkotó szubjektív érzeteit is sajátjaként élheti meg: New York valóban misztikus város. Miként a nyúlüreg, amelybe Alice zuhan bele Lewis Caroll regényében. Tihanyi Annával Sztankay Ádám beszélgetett.
- A JATE kommunikációs szakán diplomázott. Mi vitte az újságírás felől a fotóművészet felé?
– Az újságírás alighanem késő tinédzserkori eltévelyedés volt. Hiszen már kisgyerekként nagyon szerettem a filmeket, és végül diplomamunkámat is filmelméletből írtam. A fotózáshoz akkor kerültem közel, amikor megismertem Diane Arbus képeit. Képei többsége szürreális, mégsem valóságidegen világot mutatnak meg. Gyakran állította fókuszba például sérült embertársainkat, de úgy, hogy jelenlétük hétköznapi hatás kelt. Miközben a normalitás így nyomasztó hangsúlyt kap. De mégsem elriaszt, hanem elgondolkodtat.
- Fényképészeti kurzusokon, gyakorló fotósként is megfordult Amerika mellett Mexikóban, Németországban, vagy éppen Szlovákiában, Horvátországban. Képei is olyan jelentős szervezetek tárlatain szerepeltek, mint például a Professional Women Photographers, vagy a United Photo Industries. Ám ön a világot járva is mindig hazatalált.Talán, mert mifelénk napi tapasztalat az alkotói világában is meghatározó szürrealitás és valóság együttállása?
– De nem úgy, hogy az inspirálná az alkotókedvet. Itthon mintha egyre kisebb lenne, szűkülne a tér. Miközben persze erős kötődéseim vannak az országhoz. Ám alighanem tovább fogok lépni. Keresem a „célállomást”. Amerika például kiskorom óta izgatja a fantáziámat, főként az 1950-es, ’60-as évek képi dokumentumai alapján. Például San Franciscót muszáj lesz még „meglátogatnom”. De a New York-i élmény sajnos csalódás volt. Harmincas nőként nem éreztem komfortosnak azt a közeget, amelyben látszólag figyelnek rád, de voltaképpen csak a felszínen vibrálnak a mosolyok. A Bunnylink is erről beszél a maga módján.
– A felszín alatt mi a legfontosabb? A privát világ, vagy más is?
– A magánszféra fontos, de nem árt, ha némi pszichológiai tudás segít értelmezni olykor szürreális történéseit. Amúgy pedig szinte minden érdekel, aminek a kultúra területén súlya van. Sokkal inkább, mint a honi közélet tébolyai. Sőt: mindaz erősen frusztráló, ami azokból beszűrődik az életünkbe.
– Mégis: merre lehet kiutat találni?
– New York után Budapesti kitérő következett, majd az E.ON alkotói ösztöndíjával kijutottam Berlinbe. Ott két nap után azt éreztem: legördül rólam minden teher, ami itthon rám rakódott.
– Kevésbé képletesen?
– Talán az említett frusztráció miatt, de itthon még a „felszíni mosolyok” is ritkábbak. Kivételes helyzet, ha egy-egy csoporton belül – esetemben ilyen például a Fiatal Fotóművészek Stúdiója – működik a szolidaritás. Mintha nem arra születtünk volna, hogy segítsük egymást. Berlinben az emberek nyitottabbak, mentesek az előítéletektől, általában erős a megoldó készségük. Szakmai szempontból pedig a különböző struktúrák minden pontján végtelenül profik.
– Ha jól értem: Berlin potenciális célállomás. A honi választások eredménye befolyásolhatja a start időpontját?
– Nem fogok politizálni. Ám tény: liberálisan gondolkodó, mások véleményét tiszteletben tartó, européer országban szeretném felnevelni leendő gyerekeimet.
