Álarcok

Nem igazolja a felfokozott várakozást a Néprajzi Múzeum aranyálarc-kiállítása (Aranyba rejtett arcok – aranymaszkok Ázsiából). Nemcsak azért, mert a hajdani Kúria besötétített dísztermében mindössze huszonnyolc aranyarc látható – közöttük két skorpió is van, aranyból, igaz, emberi arcok rajzolódnak ki a testükön –, hanem azért is, mert feltűnően kevés és feltűnően általános ismertetést kapunk kísérőül. (Illetve kapunk huszonkét egyéb álarcot és maszkot is, a múzeum saját anyagából – a két különféle anyagnak sincs szerves kapcsolata egymással; a tárlat készítői – jó sokan voltak, jegyezném meg – nyilván kevesellték az arany álarcokat magukban, hozzácsaptak hát háncsokat, szőröket, fakérgeket.)

A magunk részéről inkább a borsos beléptidíjakat sokallanánk (egy négytagú család nem tud tízezer forintért bejutni, és az egész élmény nem vesz el húsz percnél többet az életükből), azt meg már csak kesernyés mosollyal jegyzem meg, hogy dacára a szekérderéknyi médiatámogatónak, a rendezők megint turistaként kezelték az újságírókat is. Kár. Kár, hogy a hatalmas Zelnik-gyűjteményből itt csak morzsákat kapunk, és hogy a kiállítást nem előzte meg gondos művészettörténeti munka. (Ami nem a gyűjtő dolga volna.) Amit látunk, az persze szenzációs, ám nem bánnánk, ha azt is tudhatnánk, hogy miért.

De ha már a Néprajziban járnak, érdemes felsétálni a második emeletre: a (M)ilyenek a finnek című kiállítás bezzeg friss, szellemes, elegáns, gazdag. Nincs benne semmi fennhéjázás, ellenben van benne sok humor, önirónia, tolerancia és nem utolsósorban: információ.

Olyan, amilyennek egy kiállításnak lennie kell.