Abszurdisztán 73.

A töltött káposzta tehet mindenről. Az utolsó három tölteléket már nem kellett volna megennem. De mit csináljak, ha olyan finom volt...
Nem csodálkozhattam hát, hogy megint a pirézekről álmodom. Ez gyakran előfordul velem, ha ilyen nehezet vacsorázom. Ha valami nagyon megfekszi a gyomromat.
Álmomban a piréz csokoládéügyi miniszter (de hozzátartoznak a zselék is!) tartott éppen nagy érdeklődéssel várt sajtótájékoztatót. A piréz csokoládéügyi miniszter (de hozzátartoznak a zselék is) a kormány erős embere, fiatal, dinamikus politikus, először a nemzetközi helyzetről beszélt (a kakaólobbi, összefogva a nugátos karvalytőkével, igyekszik megakadályozni a piréz nemzeti csokicsoda kibontakozását, de mi szilárdan kitartunk a nemzet masszája mellett, és az ezüstpapírt is aranypapírra javítjuk, kilátásaink beláthatatlanok), majd rátért a személyét ért támadásokra. Mint elmondta, az utóbbi időben több támadás is érte; szemére vetették, hogy vagyonbevallását nyolcszor egymás után változtatta meg, hogy újabb és újabb öröklakások tűntek fel szerettei nevén, hogy villájának terasza sokkal gyorsabban tágul, mint a világegyetem, és hogy látható jövedelme és vagyona között áthidalhatatlan szakadék látszik feltűnni.
– Nézzék – mondotta a piréz csokoládéügyi miniszter, és megigazította a nyakkendőjét, megvillantva vagyonokat érő karóráját és arany kézelőgombját –, én tudom, hogy a világ fejlettebb, unortodoxabb felén ilyenkor minden valamirevaló politikus azt mondaná, hogy szerény jövedelmét a fogához verve, egyről a kettőre jutva érte el azt, amit elért. Hogy zsenge gyermekkora óta takarékos életet élt, felszabaduló pénzösszegeit mindig gondosan és szerencsésen fektette be, eladáskor mindig sikerült felsrófolnia, vételkor pedig lealkudni az árat. A hiányzó összeget pedig családi összefogással és hosszú lejáratú bankkölcsönnel egészítette ki. Bevallásai valóban pontatlanok voltak, de ez csak a megfeszített munka miatt van így, melyet a köz érdekében folytat éjt nappallá téve, ezért nem volt ideje gondosabban kitölteni a rubrikákat. De mostantól persze másképp lesz: a népnek, melynek képviseletében egy miniszter eljár, joga van tudnia, mire költi megbízottja a közösségtől kapott pénzt.
– Így beszélne – folytatta a piréz kormányerő – minden valamirevaló politikus Azerbajdzsántól Magyarországig: de ez itt Pirézia, itt mi fél szavakból is értjük egymást, itt nincs tere a mellébeszélésnek, itt mindenki ismer mindenkit, s ha én ilyesmiket állítanék, maguk pontosan tudnák, hogy minden szavam hazugság. A vagyonom a valóságban sokszorosa annak, amiről itt szó van. Hogy pontosan mekkora, magam sem tudom, hisz egy része strómanok nevén van, offshore cégekbe menekítve, más része aranyban pihen hűvös, külföldi trezorokban, és persze minden pillanatban – e beszéd közben is – folyton gyarapodik. Eleinte főleg korrupcióból származott a vagyonom, később már az érdekeltségeim hozták a legtöbbet: csak hozzájuk kellett igazítani a törvényeket. Dohány, föld, kereskedelmi láncok. Persze, hoznak szépen az árfolyamváltozások meg a védelmi pénzek is. Ifjúkoromban lehajoltam minden millióért, ma már csak az irányokra figyelek. És persze jót mosolygok minden adóbevalláson meg jövedelem-kimutatáson. Azoknál csak a „Száz leggazdagabb piréz” típusú kiadványok nevetségesebbek. Javasolni is fogom, hogy tiltsák be őket. És mindenkit, aki ilyesmiről kérdezősködik.
Így beszélt álmomban a piréz csokoládéügyi miniszter, akihez a zselék is tartoznak, én pedig úgy éreztem, hogy még egy gombóc nem menne le a torkomon.