A vérdíjat az önkéntes áldozat fizeti

Kamaszkorom kedvenc színésze Huszti Péter volt. A feleségébe pedig szerelmes voltam. Ki az a korombeli pasi, aki serdülőként nem esett bele az ifjú Piros Ildikóba?

Huszti iránti rajongásom már bonyolultabb ügy. Külön nehézség, hogy egy színházban játszott apámmal, mindketten vezető színészek voltak, és az öregem csak annyival idősebb, amennyi két férfi közt harmincon túl már nem sokat számít.
Tipikusan a két dudás esete. A csárda sem volt akármilyen: a fénykorát élő, Ádám Ottó igazgatta Madách Színház. Most csak a kollegiális barátságukra emlékszem – családi vacsorák náluk, nálunk, lehet irigykedni a feleségeközeli helyzeteimért –, és apámat ki is emelem ebből az értekezésből.

Szóval: miért éppen Huszti?

Huszonöt éves koromig enyhén csatornaszagú diktatúrában éltem – oké, az én ifjúságomban már operettdiktatúrában –, amelyben a későbbi, sokszor érdekek ihlette legendák ellenére személyes döntés kérdése volt, mit akar az ember: lebegni a csatornagőzben, vagy vállalva az izom- és egyéb fájdalmak kockázatát, talajt fogni, két lábra állni, és megpróbálni európaiként abszolválni az életet. Kamaszként – családi és kulturális hatások, egyebek okán – az utóbbi lehetőség vonzott. Kerestem azokat a további mintákat, amelyek segítenek ebben. Huszti Péter ilyen minta volt. Intellektuális, de nem okoskodó színész. Civilben srácos figura, közvetlen, de nem bratyis. Volt stílusa, aurája, eleganciája. Kultúrája.
Szabadnak tűnt, és függetlennek. Biztosan az is volt. Annyira, amenynyire akkor és abban az időben lehetett. 1978-ban, harmincnyolc évesen lett Kossuth-díjas. Könnyedebb mozidarabban éppúgy tetszett, mint a Peer Gyntben Psota Irén partnereként. De erős hatással volt rám akár egy balatoni stégen is.

Az européerségről mint lehetőségről majd később. Mindenesetre nem sokkal saját lábra állásom után „futásba kezdtem”, ami azzal járt, hogy az átlagnál kicsivel előbb értesülhettem arról: előbb-utóbb lesz némi változás a rendszerben. Ezt komoly pártvezetők mondták pártonkívüli apámnak, javasolva, hogy ezzel az ígérettel csalogasson haza Bécsből. Ahová – ma már azt gondolom – csupán azért disszidáltam, hogy legyen egy talányos cselekedetem, amelynek okaira sosem találok megfelelő választ. (Mintha Mrożek írt volna sorsomba egy félmondatot, de ezzel vagyunk így egypáran errefelé.)
A nyolcvanas évek közepén jöttem haza. És hamarosan kezdtem elhinni, hogy a pártvezérek ígérete valóság lesz. Abba most ne menjünk bele, hogy ezek szerint akkor a rendszerváltás talán része lehetett az utolsó ötéves tervnek – ha volt még akkor olyan egyáltalán –, mert mit tudom én.

Volt, ahogy volt, jött, ami jött.

Tizenkilenc évvel később a Fővárosi Művelődési Ház posztbalkáni környezetében váltunk szót Huszti Péterrel européerségről. Pontosabban arról, hogy a rendszerváltozást követően miként holt hamvába szinte pillanatok alatt mindaz, amiről a diktatúra végóráiban illuzórikusan elhittük: sarokköve lehet az új rendnek. Miként került a margóra az az attitűd is, amelynek egyik markáns képviselője Huszti Péter.

A színész most a művházban próbál, a szóváltásra pedig a Játékszínben előző este látott darab adja az apropót.
Nem tudható, Mrożek kapott-e valamiféle infót pártkorifeusoktól, vagy pusztán zsenialitása magyarázza, hogy már 1985-ben elég pontos képet adott arról: mi várhat Európára, ha egy külső impulzus hatására tömegével fognak talajt mindazok, akik évtizedeken át inkább a lebegést választották a csatornagőzben.

A Mrożek-darab Huszti alakította européer írója, Magnus úgy fogalmaz: az ő világáról, az elegancia, választékosság és ízlés világáról egyszeriben kiderül, hogy ósdi és törékeny. Legmakacsabb képviselője is képtelen a harcra, és simán átpártol az ellenséghez. De ki is az ellenség?

Nem az egyes – mrożeki megfogalmazásban – Nyugatról nézve keleti, Keletről nézve nyugati ember, aki még a diktatúra idején is erópaivá kupálhatta magát. Hanem a frusztrált tömeg, Adyval szólva: a csorda nép. Amely csörtet, gázol, s közben lenyúlja, magára aggatja, ami kézre esik. Végletekig egyszerűsítve a Mrożek-mű üzenetét: nesze neked, kultúra. Értsük esszenciálisan a szó jelentését.

Az élet persze, akár Mrożek műve, tele van átfedésekkel, ellentmondásokkal.

Huszti természetesen nem állt át az ellenséghez. A Mrożek-darabra úgy készült, mint hajdan egy-egy új magyar színmű bemutatójára. Olyanra, amely az intellektust vette célba, nem szórakoztatni akart, hanem gondolkodtatni. Félmondatban jegyzi meg: ilyenek sem nagyon íródnak ma már. Ahogy szerinte általában a színház is silányul.

A rendező Csiszár Imre öt évet várt, hogy Husztira oszthassa a Mrożek-darab szerepét. A színésznek ideje nem engedte előbb eljátszani Magnus figuráját. Azt mondja, nincs egyetlen mondata sem a szerepben, amellyel ne tudna azonosulni. A darab végére Magnus külsőleg és mentálisan is lerokkan. A bumfordi, Keletről jött hotelportást, Morist alakító Nemcsák Károly mindeközben tökéletesen adja a külsőségeiben civilizálódó jövevényt.

Huszti Péter azt mondja: az ember sugároz valamit az életével. Ha nem csapódik sehová, ha nem enged bizonyos erkölcsi normákból, az valamiképpen csak „átjön”. Azt mondja, őt nem rajongják, hanem szeretik. Olykor idegen kezek érintik a vállát az utcán, idegen szempárok biztatják. Nincs egyedül.

Másfelől megemlíti azt is: generációjának nagy hibája, hogy nem tud küzdeni, kitér a konfliktusok elől, kihátrál a meleg helyzetekből.

Kopp-kopp, magas sarok a művház kövezetén. Piros Ildikó felhajtott gallérral, széles napszemüvegben, futólag odaköszönve a homályos foyer-ban.

Ami a darabot illeti: Mrożek nem kínál olcsó megoldást. A nyers erő és az intellektus összetűzését analizálva azt a lehetőséget is meglebegteti: a két „iskola” képviselői akár szót is érthetnének. De a szerző nem engedi, hogy az irodalmilag vonzó hipotézis felülírja a valóság eshetőségeit.

Magnus a darab utolsó pillanatában holtan esik össze. Megmérgezve – vagy a végkimerültségtől. A lényeg: annyi neki.

Függöny.