A váltások és kihívások embere

„Otthon voltam, itthon vagyok,
két féltekém bíz gabalyog,
zajjal csöndet zavargatok.”

E rövid versike a Stockholm elővárosában, Solnában élő magyar muzsikus, Ungváry Tamás fanyar-humoros önéletrajza. Harmadik sora komponista életművére utal, amelyet korán megismert a világ. Annak ellenére, hogy a komputerzene akkor már tért hódított a filmek kísérőmuzsikájaként, de koncerttermekbe igen nehezen tudott betörni. Ungváry Tamás szívós munkával elérte, hogy a legmodernebb zenével bekerült a klasszikusok közé. Egyik elekroakusztikus opusát Kölnben Bach, Mozart és Sztravinszkij műveivel együtt adták elő.

Az első zenei inspiráció még kicsi korában, különös helyzetben érte. Családját Kalocsáról kitelepítették Miskére, ahol egyszer paprikaszedésre vitték őket a földekre. A traktor motorjának monoton dübörgése az éktelen rázkódásban furcsa érzetet keltett a kisfiúban.

– Egy óriási orgona hangjait hallottam a hosszas zötykölődés közben, ami szinte katartikus élmény volt. Ez nagyon élénken él bennem ma is. Talán ekkor fonódott össze az életem a zenével.

– Zongorázni és hegedülni tanultál, később a gordonka lett a hangszered.

– 1957 és ’67 között a Magyar Állami Hangversenyzenekar tagjaként kezdődött a világjárásom, amely aztán további tevékenységem folytán Tokiótól Pekingen, San Diegón és Bostonon keresztül az Északi-sarkkörön túlra is eljuttatott. Budapesten Simon Albert tanítványa voltam. Karmesteri diplomát – egy spanyol mecénásnak köszönhetően – a salzburgi Mozarteumban szereztem 1969-ben.

– Hinnénk, hogy a híres zenei intézmény diplomája gyorsan megnyitja az utat egy komoly álláshoz.

– Ez viszont váratott magára, Ausztriában ugyanis magyarként nem volt hátországom. A pénzem pedig egyre fogyott. Magyarországon egyedül élő édesanyám nem tarthatott el, így gondoltam egy merészet, és elindultam Svédországba szerencsét próbálni. Hamarosan megnősültem, feleségem, Ági, akkor már hosszú ideje ott élt. Ismeretségünk s akkor még barátságunk Salzburgban kezdődött. Karmesteri reményeim azonban nemigen teljesültek.

Egy karmester az Északi-sarkkörön

– A zenei élet a hatvanas évek végén Stockholmban pusztán a rádióra és a filharmóniára korlátozódott. Oda viszont kezdőként esélyem sem volt bekerülni. Végül Svédország északi csücskében kaptam állást, egy, a külföldiek számára elzárt katonai városban. Sikerélménynek könyvelhettem el, hogy miután kivizsgáltak, és mindent rendben lévőnek találtak, kineveztek karmesternek a katonazenekar élére. Kezdeti örömöm azonban gyorsan lelohadt, a zenészek fele ugyanis alkoholista volt. Enyhén szólva elégedetlen voltam a maximális teljesítményükkel is. El kellett döntenem, hogy egy sziszifuszi küzdelem töltse-e ki az életem, vagy más utat próbáljak saját zenei elképzeléseim valóra váltásához. Az ott töltött időnek mégiscsak volt hozadéka, ott kerültem ugyanis először kapcsolatba az elektronikus zenével.

– Érdeklődésedet aztán Ligeti György keltette fel igazán e furcsa hangzású világ iránt.

– Németországban voltam turnén, amikor is Berlinben megláttam, hogy Ligeti tart előadást. Akkor jött vissza első amerikai útjáról, és magával hozta és lejátszotta a stanfordi egyetemi komputerstúdió egyik négy hangszóróra komponált művét. Az előadóterem légterében mozgó, „röpködő” zene, az új hangzások óriási hatással voltak rám. Mondtam is magamnak: „Hát ez az, Ungváry! Ez a jövő zenéje.” Néhány hónappal korábban a szintén Stockholmban élő magyar zeneszerző, Maros Miklós írt számomra egy gordonversenyt. Ezt dirigáltam és egyben játszottam is. Akkor ő már a stockholmi Elektronikus Zenei Stúdióban dolgozott. Felmentem hozzá a stúdióba, körülnéztem, beszélgettünk, és rájöttem, hogy karmesterként is többet kellene tudnom a hangokról, az akusztikáról. Ezzel egy időben életemben először megrendítő élményt nyújtott két elektronikus zenemű hallgatása. Ekkor már biztosan tudtam, hogy ez a jövő. Úgy éreztem, most talán behozhatom az otthoni, az „átkosból” hozott huszonöt-harminc éves hátrányomat, és nekifogtam a tanulásnak.

– Ennek hatására a dirigensi pályádat lassan felváltotta a komponálás, és bár rengeteg nehézség árán, de világszerte ismert elektroakusztikus zeneszerző lettél.

– Az elején valóban meg kellett vívnom a magam harcait. Furcsa módon engem mindig az indulat vezetett. Hogy én majd megmutatom... Hogy „csakazértis” lehet ezt még jobban csinálni...

– Ennek a dacos elszántságnak meg is lett az eredménye.

– Már 1972-től az ISCM Világzenei Fesztiválokon játszották a műveimet. A Gipsy Childrens Giant Dance with Ili Fouriervel ’87-ben első díjat nyertem a bostoni NEWCOMP komputerzenei versenyén. Nem sokkal később az International Computer Music Association első európai vezetőségi tagjának választottak, és a stockholmi Elektroakusztikus Zenei Stúdió (EMS) tanára, majd művészeti vezetője lettem.

A fantázia és a hardware kompromisszuma

– A klasszikus zenésznek képzett komponista a struktúrát a saját maga által megválasztott kompozíciós kereteknek/elveinek megfelelően alakítja. Ezen túlmenően azonban számítógéppel is lehetséges a létező akusztikus hangszerek, valamint az emberi hangok hangzását többé-kevésbé tökéletesen újrakreálni. Az elektronikus zene gyermekkorában – a hetvenes években – a csak számítógép segítségével előállítható teljesen új hangtextúrák/struktúrák létrehozása és zenévé formálása nagy kihívást jelentett. A komponálás kreatív öröme egy túlélés utáni mámoros élményhez hasonlítható. Sajnos zenetörténelmet író eszközöm, a PDP–15 komputer és a hozzátartozó szintetizátor ma már csak darabokban létezik, néhány része a stockholmi Zenetörténeti Múzeum alagsorában.

– Közben a Királyi Műszaki Főiskolán kutatócsoportot alapítottál.

– Ez volt a KACOR, a Kineto Auditory Communication Research. Kutatási témánk a koreográfia és a zene kapcsolata, másrészt az emberi érzelmek gesztusokon keresztüli megnyilvánulásának intermediális, számítógépes közvetítése volt. A koreográfia és a zene kapcsolatának tanulmányozására mozgásparamétereinek számítógépes vizsgálatához kutatócsoportom Rajka Péter koreográfus közreműködésével több kibernetikus eszközt fejlesztett ki. Ennek köszönhetem, hogy 1991-ben a bécsi Zeneművészeti Egyetem Számítógépes Zene és Új Médiák kurzusainak a vezetésével bíztak meg.

– Bécsi munkásságodat igen magas elismerés övezte.

– Az Osztrák Köztársaság elnöke személyre szóló professzori címmel tüntetett ki.

– Sok évtizede alkotsz a kortárs zene ezen területén. Szerinted miért idegenkednek még a muzsika kedvelői közül is sokan a komputerzenétől? Miközben a filmek java többségében elfogadjuk, sőt szeretjük is ezt a hangzásvilágot.

– Míg a hagyományos, akusztikus hangszeres darabok előadásához szorosan hozzátartoznak a karmester mozdulatai, a zenészek mozgása és arcmimikája, az elektroakusztikus muzsika esetében mindezek hiányoznak. A csak hangszórókon keresztül sugárzott zene élvezéséhez a hallgató aktív, laza, de mégis feszült figyelme szükséges, hiszen meg kell találnia, sőt esetleg teremtenie egy olyan gondolati, érzelmi szellemvilágot, melyeket a hangzó zenéhez kötni tud. A képzettársításnak ily tevékeny gyakorlatában még csak keveseknek van elég gyakorlatuk. Ha olyan hangokat hallunk, amelyeket nem tudunk „hova tenni”, nincs hozzá elraktározott emlékünk, akkor a legjobb esetben űrzenének, zörejnek, zajnak minősítjük.

Miközben hallgatom Ungváry Tamást, elcsodálkozom, hogy mindennapjaiban a professziók mellett milyen békésen megfér a már-már szenvedélyes verselés, a festés és az egészségtudatos élet számtalan módozatának elsajátítása. Egyszer büszkén újságolta, hogy hiszem vagy sem, de ő kiképzett magyar népi piócaterapeuta. És erről diplomája is van. Ki hinné, hogy a professzor úr itthon és otthon különféle kurzusokon szorgalmas diákként tanulja a természetes testi és lelki gyógymódokat? De nem csak tanulja, alkalmazza is. És ez meg is látszik rajta. Hamarosan 80 éves lesz, de ahogy mondani szokták, akár tízet is nyugodtan letagadhat...