A szupercsapat
Minden a nagydumás Dumas-val kezdődött. Ő jött rá arra, hogy három ember egy testület („tres faciunt collegium”, amint a rómaiak mondták). Egy csapat kiállítható már három főből. De ha cifrázni akarjuk: legyen még egy negyedik, aki kint is van, meg bent is, mikor hogy, és nevezzük őt – mondjuk – D’Artagnannak.
Az efféle szupercsapatok modellje azóta is életképes. A felállások visszatérő eleme, hogy a harcosok számos alkalommal törvényen kívülre kerülnek ugyan, holott (és miközben) éppen maguk képviselik az igazi rendet, az Erkölcsöt – szemben a törvényességre, szolgálati szabályzatra és effélékre hivatkozó, elvetemült és áruló üldözőikkel, feletteseikkel.
Efféle patentra jár a szupercsapat is: három hadviselt, semmitől vissza nem riadó ranger és egy elmeotthonból kiszöktetett ápolt, megbolondult hajdani pilótatiszt indul el szigorúan titkos, „le nem papírozható” küldetéssel a háborús Bagdadba a királyné nyakláncáért, illetve dehogyis: zöldhasúknak az ellenség kezére került nyomdai kliséiért nagy titokban. A tiltó parancs ellenére.
Ebből nagy balhék származnak. Belekavar mindenki: a CIA, az elhárítás, a katonai rendőrség, generális, főgenerális és még főbb generális. Tíz év fegyház következik, ám a szupercsapat kijön, megszökik, és kezdődik elölről minden: harc a törvények rossz képviselőivel szemben, a győzelemért és a rehabilitációért. Nem hepiend van, hanem mitologikus öröklét...
Nevezzük fordulatosnak a történetet, amely földön, vízen, levegőben játszódik, jól egyénítetteknek a harcosokat, erősnek a robbanásokat, nehezen követhetőnek az akciódús cselekményt (nem mindig számlálható meg, hogy kiből hány darab maradt). A harcias pusztítás a magasabb erkölcs, a nemzeti érdek és a szolidaritás jegyében történik, és ezen el lehet gondolkodni, akár hosszabban is, mint egy közepes film vetítésének ideje.
(Rendezte Joe Carnahan.)
