A szőke fenevad
Így hívták bajtársi berkekben a rendőr, hírszerző SS-tábornokot, Himmler bizalmasát, Heydrichet, a százszázalékos nácit, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetőjét, az Endlösung, vagyis a „végső megoldás” forgatókönyvének előterjesztőjét a wannsee-i bűnkonferencián. Ő szervezte a front mögötti kivégzőosztagokat. Ő írta alá a brit körözési listát ’40 nyarán, amikor még arra számítottak, hogy sikeres lesz az angliai invázió. A numero egyes célpont persze Churchill volt, de a letartóztatandók között szerepelt az angol irodalom színe-virága: H. G. Wells, Virginia Woolf, Aldous Huxley is. Heydrich ellenőrizte a Salon Kitty nevű exkluzív berlini nyilvánosházat, ahol zsarolásra alkalmas hang- és filmfelvételek készültek a fecsegve szerelmeskedő diplomatákról, katonatisztekről.
Hitler nagyra becsülte: ő „az ember, akinek vasszíve van” – mondta. Így lett ő Cseh- és Morvaország birodalmi protektora.
Heydrich volt a legmagasabb rangú náci katonatiszt, akit a második világháború során az ellenállás harcosai megöltek. Sajnálatos dramaturgiai hibája a filmnek, hogy a merénylők arctalanok maradnak. Nem ragadnak magukkal. Igazságuk morális természetű, nem esztétikai. Ugyanis a művészeti argumentáció erőtlen, az eszközök konvencionálisak, sematikusak. Még az áruló motívumai is öncsonkítóan titkosak maradtak.
A géppisztolyok ropogása, a tömegsírba lőtt áldozatok, a lángoló házak, a kihallgatások patakvére, az SS atrocitásai – már korábbi filmekből jól ismertek, önmagukban nem alkalmasak megrendítésünkre.
S még az sem, hogy a fent sorolt jelenetek mellett a helyszínek is ismerősek: a budai Vár játssza a Hradzsint, Heydrich ravatalát pedig a Magyar Nemzeti Múzeum fogadja be ünnepélyes gyászindulóval. Azonban már ez sem segít.
(Himmler agyát Heydrichnek hívták. Rendezte: Cédric Jimenez.)
