A szerelemről és más démonokról
Aki már látott ördögűzős filmet, hallott a rábízott lánnyal szerelembe esett pap (például bizonyos Abélard) históriájáról, az akár óvatoskodhatna is. Pláne, ha hozzászámítja: első filmes, ismeretlen latin-amerikai rendező dirigálta a produkciót. Az aggodalmak felhőit persze oszlathatja az író neve: Gabriel García Márquezé, aki mégis csak minimum Nobel-díjas. De nem áll meg ennyiből a mérleg.
A film ugyanis egészen kiváló. Ne féljünk ezúttal és kivételesen a szótól: emlékezetesen gyönyörű. Azzá teszi a visszafogottság (ne tessék tehát félni holmi habzó szájtól, visszhangzó sikolyoktól). Azzá teszi pontossága és szűkszavúsága, néhány gesztussal kibontott, erős drámái. A magányos márkié, aki reménytelenül vágyik vissza az elhagyott túlpartra, spanyolföldre. Szakadatlanul halni készülő, önzőn érzéketlen feleségéé. Az eretnek hírében álló türelmes orvosdoktoré. A teológiai gondolkodását világi filozófiával is edző ifjú papé, a konzervatív rezont képviselő, rendíthetetlen püspöké, a kolostor meg-megrebbenő rabjaié, az apácáké és a többieké.
A cellába zárt fiatal lányt és az ördögűzésre kiparancsolt középkorú papot elébb a félelem zárja össze, majd a szeretet. A fokozódó kétely a kislány démonikus „megszállottságában” végül szembefordítja egyházával a teológust, és nem kérdéses, miképpen zárul le közös sorsuk.
Illetve: mégiscsak. A film nem akar elborzasztani itt sem. A lebegő záróképek sokkal inkább líráról vallanak, mint tragédiáról. A kamera példásan visszafogott a film minden képsorában: a közeliek intimitása beavat és bevon, a totálok látványvilága (a püspöki épület tengerre néző verandája, a napfogyatkozás, a márkiék palotájának belsői, a lebegő függönyök szűkszavú dekorativitása) lenyűgöz.
Ritka szép film a 18. század spanyol gyarmati világáról, finom, érzékeny, megragadó. (Rendezte Hilda Hidalgo, főszerepekben Eliza Triana és Pablo Derqui.)
