A provincializmus ellen

– Emlékszem, a válság kezdetén, 2008-ban beszélgettünk. Azt mondta: szakmájában vérfrissítést is hozhat a krízis – kirostálva az értéktelent. Ugyanakkor a kétezres évek derekán azt is érzékelni vélte a sorra nyíló honi kortárs galériák, illetve a Nyugat-Európában is teret nyerő alkotóink kapcsán: enyhülőben a művészetet is átható provincializmusunk. Annyi biztos: váci tárlatán most kertek és szép nők adták a fő témát festményeihez. Nem voltak lángoló autók, másféle politikai utalások. Miközben rég voltunk ennyire provinciálisak, mint manapság. A Magyar Művészeti Akadémiától a vasárnapi boltbezárásokon át a mind sikeresebben menetelő Jobbikig.

– Igaza van: ismét provincializálódunk. Szakmámban is sokan kerültek elő – és kaptak teret – olyanok, akik a szükséges stúdiumok és morális alapok híján állítják magukról: ők művészek. Ám saját helyzetem kapcsán nem vagyok részese az ezzel járó „kényelmetlenségeknek”. Vácott élek, ugyanakkor szellemileg és egzisztenciálisan egy osztrák galéria csapatához tartozom.

– Az osztrák galéria miként került képbe?

– Egyrészt rengeteget dolgozom. Másrészt: sokat köszönhetek a Körmendi Galériának és a KOGART-nak. Az ő révükön jutottam ki olyan külhoni tárlatokra, ahol felfigyeltek a munkáimra. Végül egy bécsi galériás ajánlott szerződést. Azt mondta, fantáziát lát bennem. Működik is a dolog: vásárolják a festményeimet Ausztriában, Németországban, Svájcban, Amerikában és még sokfelé.

– Provinciális kérdés, de kiszalad: azóta meggazdagodott?

– A galériás talán. Nem tudom, pontosan mennyiért árulja a képeimet. Én tisztes, európai apanázst kapok havonta, plusz százalékot bizonyos eladott mennyiség felett. Más megoldással talán jobban jártam volna, de lehet, ebben provinciálisan gondolkodtam. A velem egy generációhoz tartozó, esztétikailag hasonlóan értékelt, ám kinti születésű képzőművészek egyike-másika fényévekre van tőlem egzisztenciálisan.

– A témáit illetően teljesen szabad? Annak idején deklarálta: tudatosan reflektál egyes képeivel a jelen társadalmi történéseire. Illetve más festményekkel a Kádár-világ sajátosságaira is emlékeztetni kívánt.

– Szabad vagyok, s ma is hatnak rám az itthoni történések. Ám sokáig azt hittem: a festészet olyan univerzális nyelv, amelyet nemcsak mindenki megért, de amely bárhol képes hasonló reflexiókat kiváltani. Rá kellett jönnöm: ez nincs így.

– Miként van?

– Van például egy képem, egy részleteiben nagyon kidolgozott lányt ábrázol. Nem látható teljes alakjában, mert egyrészt előrehajol, másrészt csak combjáig festettem meg a rózsaszín ruhájában. Nem lehet kivenni azt sem, miként került a mögötte partinövényeket tükröző tó közepére. Kérdés, egyáltalán stabil talajon áll-e. A vízben tükröződő tájnak pedig az a sajátossága: nem látni a horizontját. A magyar helyzetet akartam ábrázolni: itt vannak körülöttünk a házak, emberek, a világ minden matériája, közben minden bizonytalan. Amikor megmutattam a képet az osztrák galériás feleségének, azt mondta: iszonyatosan irritálja a kép. A galériás pedig közölte: nem vállalja a belőle áradó brutalitást, nincs szüksége ilyesmire. Hazahoztam a képet, két itteni kiállításon is szerepelt. A magyar publikum rajongott érte.

– Vajon értették?

– Azt gondolom, igen. A virágnyelvet értékelték, tetszett nekik a „kikacsintás a sorok közül”.

– Azt is mondta nekem hét éve: hosszabb távú, privát életprogramként az a legokosabb, ha visszavonulunk a mikrovilágunkba. Értelmiséginek ez elég erős talaj?

– Tele van a fejem jó képekkel, sokat dolgozom. Nem engedem, hogy a napi politika bárhogy is befolyásoljon.

– Aki belépett a hajdani ortodox templomban rendezett tárlatára, mindjárt nagy „kacsintással” találta szembe magát. Az egykori oltár helyén hatalmas kép, melyen modellszépségű lányok mutatták ágyékmagasságban kitárt divatos retiküljeiket. A váci püspöki provinciában ez még nem tűnt fel senkinek?

– Dehogynem: már a tárlatot rendező művészettörténésznek is. Én azt gondoltam, az egykori templom már elveszítette szakrális jellegét. Ő azonban azt mondta: ami egyszer fel lett szentelve, az úgy is marad. Ezért került oda a kép, ahol van. Nagyon jól működött ott. Erősebb transzcendens tartalmat kapott. Senki nem is emelt kifogást, pedig sokféle világlátású ember megfordult már itt.

– Akkor mégsem vagyunk provinciálisak?

– Nem azt mondom, hogy képeim kapcsán minden esetben az elfogadás a jellemző. De azzal nem tudok mit kezdeni, amit például honi kollégám mondott: még a festményeimről is átjön, hogy balliberális alkotó vagyok. Több szempontból is értelmezhetetlen felvetés. Uniós perspektívából mindenképpen.

– Valójában mi tartja itthon? Élhetne akár kevésbé korlátos svájci városkában.

– A Váchoz közeli Rétságon nőttem fel, sok szerethető emlék köt a vidékhez. De az is Vác mellett szólt, amikor ide költöztünk, hogy tudtam: jó lesz a gyerekeimmel bicajozni a Duna-parton, kimenni a Börzsönybe, Naszályba. Az sem baj, ha magyar iskolában tanulhatnak saját anyanyelvükön.

– Látva, amit ön is lát: felelős szülőként az is szempont lehetne, inkább járjanak bécsi, londoni iskolába.

– Ez is megfordul néha a fejemben. De még nem tartok itt. Egyébként hízelgő, amikor egy külhoni kiállításom megnyitóján arisztokrata családok tagjai, mindenféle hírességek vegyülnek a közönséggel. Mégis idegenül mozgok közöttük. Egy honi verniszázs mindig familiárisabb élmény.

– Bécsi, londoni iskola mikor válhatna elsődleges szemponttá?

– Ha azt látnám: kertem alatt sündörgő jobbikos csapat tekintget a házam felé. Akkor be a kocsiba, és irány Bécs. De vagyok annyira optimista, hogy azt gondoljam: ez még elkerülhető.