A polgár és a szponzor
Azelőtt mecénásnak hívták, manapság divatos szóval „szponzor”. A háború előtt – a legendás Baumgarten Ferenc Ferdinándtól az Adyt, József Attilát (s nem mellékesen a Nyugatot) pénzelő Hatvany Lajos báróig – magánemberek gyakorolták nemes támogatói feladatukat. A szponzor más. A cég költség-haszon elemzést végez, részletes szerződést köt, az igazgatótanács (vagy a „humánpolitikai osztály”) dönt. Persze búvópatakként ma is létezik, sőt, ama negyven évben is működött a „titkos mecenatúra”. A művészetpártolók világa. Mi az erősebb? A civil szemlélet, vagy a menedzseri gondolkodás? BUJÁK ATTILA írása.
Gyűjtést indít a sajtó. Néhány hónapja vékony, félszeg fiatalember, Talmácsi Gábor világbajnok lépett a dobogóra, s rendezett sajtótájékoztatót, bejelentve: nem indul legközelebbi, franciaországi versenyén.
A spanyol szponzor ugyanis – az írásbeli szerződést megszegve – nem adott tartalék motort. És a motor Magyarországon manapság nemzeti ügy.
A hipermarketek bejárata felett olimpiai vízilabdahéroszok óriásplakátja az energiaital mellett. Kézilabdás lányokat már sehol sem látni.
A vesztesnek nincs reklámértéke.
A melbourne-i olimpián balul járt, asztmája miatt a döntőt feladó kenus, Z. György elkeseredetten panaszolta a riporternek: kiszámolta az orvosával, ahhoz, hogy legalább bronzeséllyel indulhasson, legalább havi négyszázötvenezer kellene élelemre, vitaminokra, „táplálékkiegészítőre”. Lesz-e bank, amely finanszírozza ezt? Inkább visszavonul.
Balról jobbra
Valaha minden másképp volt. József Attila nem „vonulhatott vissza”, Ady pezsgőszámláját ki kellett egyenlíteni, s Szép Ernő türelmetlen levélben fordult Hatvanyhoz: „Lojzim! Sürgősen küldened kell még ma négyezer koronát csekken. Balról jobbra kell aláírni, mint tudod. Addig is élvezd az életet.” Nem kapta meg.
– Valami azért megmarad a hagyományból is – állítja Kriza Máté, a Magyarországi Üzleti Tanács a Fenntartható Fejlődésért nevű intézet igazgatója. – Mindig akadnak hiú, érzékeny emberek, akiknek számít, hogy a művészet nagyjait teázni, vacsorára hívják, hogy a neves festők vállalják a gyerek keresztapaságát. Akik úgy érzik, nevük a történelemben fennmarad egy-egy díj, tévéadás révén.
De vannak más szempontok is.
A neves gyűjtő, Kovács Gábor odaadó művészetkedvelőként, elkötelezett emberként kezdte, „belekeveredett”, s komoly pénzeket áldoz kortárs festményekért. De hogy régebbi példát mondjunk: Szabó Lőrincnek azokban az években is akadtak hívei (1945–55), amikor „büntiben” volt, s nem publikálhatott. (Joggal, még ’44-ben is részt vett Németországban a „fasiszta írók világkongresszusán”.) Akkoriban szokásos mecénási gyakorlat volt, hogy egy-egy jobb módú család villáját, nyaralóját hetekre kölcsönadta a bálványozott írónak, biztosítva „az alkotáshoz szükséges nyugalmat”. Kosztolányi is gyakran élt az alkalommal.
Voltak szalonok
– Megváltozott az irodalom társadalmi szerepe – állítja Györei Zsolt színház- és drámatörténész, a Színművészeti Egyetem oktatója. – A századfordulón az irodalom – nincs jobb szó – „divatos volt”. Jobb társaságban könyvekről beszéltek, a szalonok (még voltak ilyenek) fényét, rangját a neves írók jelenléte emelte. Komoly verseny folyt az irodalmi „sztárokért”.
Még akkor is, ha a műveket kevesen olvasták – tesszük hozzá. A Nyugat fénykorában sem jelent meg 1200-nál nagyobb példányszámban, s térdig állt a szerkesztőségben a remittenda. Csakhogy a folyóiratot képeslapon reklámozták, s a fotókat megvették. Reinitz Ady-dalai kottafüzetekben jelentek meg, s ötórai teákon úrilányok zongorázták őket. Azonkívül a Nyugat – Hatvany báró vezetése idején (1908–12) – fénykorát élte. "Minden művelt ember a Nyugatot olvassa" – áll a kor plakátjain. „A többiek meg írják” – tette hozzá epésen Karinthy.
Visszatérve a szomorú jelenbe: évekkel ezelőtt egy agilis rendezvényszervező – hagyományteremtő céllal – jelentős irodalmi díjat kalapozott össze, évi ötmilliót, öt banktól, alapkezelőtől, az Év Könyve díj összegét. A nyitóünnepséget az Akadémia dísztermében tartották, illusztris vendégekkel, kamarazenekarral. Az első díjazott Esterházy Péter volt, a Harmonia caelestisszel. Öt évig tartott ki a „hagyomány”.
A társaságok kiszálltak. Nem érte meg? Vagy a jó írók fogytak el? Az irodalom ma – a kutatók szerint – inkább politikai-világnézeti kérdés, mint kulturális ügy. Emlékszünk, milyen gusztustalan hajsza indult Kertész Imre Nobel-díját követően, pedig mióta vágyakoztunk egy magyar díjazottra. Mi így ünnepelünk.
