A pillanatokból él

Úgy dédelgeti zöldséges cekkerét, ahogy azt évtizedeken át a Rollyval meg a Canonnal tette. Célkereső hunyorgásából ma már jut a Lehel őstermelői standjának is, szemével zoomolva rá az őszibarackokra, a héjak színárnyalataiból próbálva következtetni zamatra, ízre.

– Nem, nem – tiltakozik –, a tettes még visszajár... Ma csak lecsúsztattam a vasárnapi melót. Jenki filmeseket üldöztem két megyén át motorcsónakkal, dzsippel, biciklivel. Kezd az ilyesmibe már belefáradni az ember.
Ülünk a Mai Manó dumasarkában, kilátunk a Pesti Broadwayra. A kezdetekről faggatom. Végre egy csúcsfotós, aki nem a karácsonyra kapott Pajtás géppel kezdi, vagy Brassaï és Moholy-Nagy utolérésével. Realitások közt született és cseperedett. Válasszon magának olyan szakmát a Bandi, amilyet csak akar, ami boldoggá teheti – mondták a haláltáborból hazakerült szülők.

A művészeti gimnázium mellett végzett fényképész-szakiskola már adott egyfajta irányfényt, de még messze volt a megélhetési fotográfiától. Vágyálma volt a Magyar Fotó 4-es számú telepe, amely ott működött a Szent István körúton, saroknyira a Vígszínháztól. Ott viszont hallani sem akartak alkalmazásáról. Hetekig ostromolta ezért a Népművelési Minisztérium káderosztályát, amire végül is ráunt az ügyintéző, és felemelte a telefonkagylót. Egy héttel később már ott keverte a hívót a 4-es számú telepen, és nagyon elégedett volt sorsával.

A falinaptár 1952-t mutatott, és a Bandi fiú boldogan hordta az állványt, kábelt, létrát a Bojár–Vadas–Papp-mesterhármas és mindazon művészek után, akik különféle stílusirányzatokat képviseltek, de tanították őt. Olykor az ő kezében is lobbanhatott a magnéziumpisztoly. Ami valódi fotóstevékenységét illeti, az még váratott magára, ott vesztegelt a vasárnapi fényképészetnél. Egy házbéli szomszéd kölcsön Zorkijával járta a várost, méregetve a fényeket-ellenfényeket, és attól sem volt elbűvölve, ha néha pár kocka színes negatívhoz jutott. Amikor erről diskuráltunk, meg is kérdeztem: színesben szokott-e álmodni? Vállát vonogatta, aztán kibökte, hogy ő ébren álmodik.

Az ötvenes években a Magyar Fotóként ismert szervezetet átsorolták az MTI gyűjtőmedencéjébe, de még előbb jött el hozzá is mindegyikük várva várt Nagy Riportja. A Kossuth Akadémiához fűződött a különös közjáték, egy tisztavatáshoz, amelyet a Ludovika előtti téren rendeztek. Az akkori idők szokásaként több budapesti üzem, iroda, vállalat kapott ilyenkor nyomatékos „felkérést”, hogy menesszen a helyszínre egy lelkes, ünneplő klakkbrigádot. A felhajtás növelésére a délelőtti műszakosokat ezért engedték el korábban a Madách térről. Ment Bandi is, aki ekkor látta először közelről a szépen kidekorált Farkas Mihályt meg a többi minisztert.

Ott volt mindenki, az egész díszmeghívós népség-katonaság, csak egyvalaki hiányzott, az a kollégájuk, akit fényképezésre rendeltek oda. Később derült ki, hogy átaludta az eseményt valami éjszakai mulatozás után. Már szólt a díszkürt, a Himnusz, harsogtak a vezényszavak, amikor a mi csöndesen nézelődő Bandink kilépett a sorból, elővette zsebéből a kölcsön-Zorkijt, és komótosan végigfotografálta az egész parádét.

Amiért spontán beugrásával megmentette a cég becsületét, utóbb átsorolták riporteri státusba. Ám e készenléti stábból sem ágaskodott benne vágy az Angelo-féle portréstúdiók spotlámpái vagy a Mosolyalbum retusműhelye iránt. A mindennapok másságában lelte örömét, abban, ha a messziről szépnek tűnő frizurákban rakoncátlan tincsekre lelt, valami rendellenességre a rendnek vélt összképben, vagy éppen harmóniára egy rossz hírű sokaságban. Vasárnapi maszek műszakban vadászta össze az akkori Pilvax talponállójának szesztől dülöngélő siserehadát, miután két féldeciért védelmet bérelt magának egy törzsvendégtől.

Később – s ez már hivatalos vállalkozás volt – a Margitszigeten elkészítette Szerelem című etűdképsorát, amelynek főként utótörténete sikeredett különösre. 1963-ban, a nagy fluktuációk idején, még oslói követsége előtt Schiffer Pál volt az MTI főszerkesztő-helyettese. Hívatta is egyszer Bandit, és gratulált neki egy müncheni napilapot lobogtatva, merthogy díjnyertes lett ez a széria. Bandi kapta 1963-ban a Kölni Biennálé Nagydíját. El is ment érte, át is vette azt – helyette a főnöke.A cikkíró még azt is megjegyezte: „A magyaroknál, úgy látszik, Friedmann Endre néven születnek a nagy fotósok.” Bandi ekkor hall először Bob Capáról, és büszkén elviseli, hogy kollégái ettől kezdve Kiscapának hívják.

Az már a sors szeszélye, hogy egy évtizeddel később ő is belekóstolhat a haditudósítás műfajába, és az ő gépe is Indokínában landol. Hónapokig dolgozik a dzsungelfronton, nem lép aknára, de egy titokzatos fertőzés csaknem veszteséglistára juttatja. Orvosa nem bizonyult kíméletesnek, félbemaradt ügyei elintézésére szólítja, meg arra, hogy a legrosszabbra is fel kell készülnie. A volt bajtárs és kolléga, a népszabadságos Máté György a nekrológját is megírja, amelyet ő elolvas és jóváhagy. (Ez sem mindennapos eset a sajtótörténetben!)

Aztán véletlenek sokaságán – leginkább egy francia kísérleti gyógyszeren – múlik, hogy lassan felépül, és újra dolgozhat. A Mekong menti Fogolyszabadítás című képéért a World Press első díját kapja, blazírtan sorolja mellé a Balázs Bélát, a Táncsicsot, és inkább abba kezd bele, hogyan találkozott ő egykor a magyar űrhajóssal. Mentőhelikopterből cserkészték-kutatták a sztyeppe fölött a visszatérő űrkabin becsapódási helyét. Amikor pedig meglátták, több méter magasságból kiugrott, és már exponált is. Kinyitották a kabinajtót, és Farkas Berci ezekkel a szavakkal kászálódott elő: „Szia, Fürtöske, hát te mindenütt ott vagy?”

Ott volt ő a washingtoni Fehér Házban is, amikor Antall József ment bemutatkozni, de a sajtó detektorkapujában torlódás támadt. Ő okozta. Négyszer küldték vissza, mert mindig sípolt a készülék. Már csaknem félmeztelenre vetkőztették, amikor cipőjében meglelték a fém lúdtalpbetétet.

Sztorik hallgatása közben kérdezem, miként vészelte át a fotográfia nagy generációváltását. Azt mondja – és látom, igen őszinte –, hogy a digitális masina pazar játék, de túlzó... felfokozott színképző hatásával túltarkítja a valóságot. Gyakorlatilag nem is az ember fotografál, hanem a tévedhetetlen gép. Szivárványszínű lesz tőle a világ. Nagyon halkan mondja, hogy ő bizony nem színes tintákról álmodik, hanem a fekete-fehér filmről. Szerette a nagyítógépet, a hívótálban való csipeszelést, és még mindig szinte káprázatnak tartja, hogy fotóriportertársai előkapják hátizsákjukból a laptopot, és lövik a képet a szerkesztőnek.

– Hát itt tartunk – mondja záróakkordként. – Nő a sokoldalú szaktudás igénye, csökken a pálya iránti régi szenvedély. Daguerre a fejét rázná, ő nem ilyesmit akart, meg tán Capa sem, ha Dien Bien Phunál pár méterrel odébb lép. Persze kerget minket az idő, ezt közel a nyolcvanhoz még jobban érzi az ember.

Hatvan év alatt Friedmann Endre gyakran ezredmásodperceket exponált. Amennyit ez összidőben kitesz, beszámítandó majd a hosszabbításba. Addig ezek a pillanatok éltetik.