A palota álmai és rémálmai

A Fényes csillag című angol film (rendezte Jane Campion) üdítő kivétel lenne. A főhős finom foglalkozása kétségkívül kivételes a sok bér- és kéjgyilkos, fegyenc, hasfelmetsző és lézengő között. Ő a szépség és az igazság virágoskertjében lenne honos, ám már a start is nehéz. Szegény, beteg és csúnya a férfi, akiről majd a következő jó szavakat ejtjük. John Keats a becsületes neve, költő volt, romantikus, halott- és klasszikusjelölt. Méltó a figyelemre. Bár e cél elérését a film nem könnyítette meg.

Keats első kötetét a kritikák levágták. Sok öröm meg nem környékezte. Tüdőbeteg bátyját annyira odaadóan ápolta, hogy ennek fejében a beteg ráruházta bacilusait, s nem lévén még penicillin, a végzetét is.

A film kurta korszakot választ figyelme tárgyául: 1818-ban esik szerelembe a szomszéd szép lányával az ifjú (23) poéta. A lány szép, de a fejecske kissé kong. A ruha, a divat, a gallér, amely elsőnek került a faluban e hattyúnyak köré, többet jelentene neki, mint a Keats-összes. Mondanám, de rosszul. Mert a női kecs e kissé hígvelejű birtokosa – ahogyan haladunk előre a történetben – örvendetesen fordul a költészet értékei felé, megőrzi Keats szerelmes leveleit, emlékét évtizedekig gyászolja és a többi.

De kicsit előreszaladtunk, hisz költőnk még él! Igaz, nem sokáig. Keats csakhamar utazni kényszerül: orvosai követelésére. Barátai összeadnak neki némi pénzt, s a napfényes Itáliába távozik. Rómában aztán éhen hal.

Fiatalon pusztult el, mint Byron és Shelley. Utóbbi holttestét a Speziai-öbölben dobta partra a hullám. Zsebében Keats verseskötete volt. Szép rím ez.

Szép a film is. Tetszett, de érdek(lődés) nélkül. Túl sok volt a pihegő lélegzet, a tipegés, a bú, az együtt dobbanó szív, a lázharmat, a vérköpés, a hirtelen fejből felmondott vers (mikor kire szabta ki a forgatókönyv). „La Belle Dame sans Merci”, hogy magát a poétát idézzem.

Vitathatatlanul aktuálisabb, napjainkhoz közelebb álló kérdéseket feszeget a francia Jacques Audiard filmje, a Próféta. Ha nagyon lecsupaszítjuk az eldöntendőt, oda szűkíthetjük, hogy napjainkban életképes-e még a klasszikus maffiabűnözés (mondjuk a korzikai típusú), vagy másképpen szegregálódik az alvilág.

Korzika hanyatlik, arab bűnözés jön fel. (S nem kell hozzá persze Al-Káida, a betelepültek nem szent háborút vívnak, hanem a maguk zsebére vállalnak szorgalmit: családirtástól drogszállításig.)

A helyszín a központi börtön, ahová a 19 éves, írástudatlan Malik el Dzsebena bekerül. Hat esztendőre. Az újoncot megalázzák, kifosztják, csicskáztatják, míglen a korzikaiak nagyfőnöke (a börtön királya) pártfogásába nem veszi. Így aztán egy vérbő pengés gyilkosság árán Malik tekintélyt szerez, bekerül a korzikaiak bandájába, azok még eltávozást is szereznek neki: egy-egy drogfuvar, leszámolás belefér a hirtelen megyek-jövökbe.

De persze: gyanús! Mit keres egy arab a korzikaiaknál? És fordítva: mit keres közöttünk ez az arab? Kinek dolgozik?
Telik az idő, a fiatalemberből férfi lesz (ó, de miféle!), már neki magának is van vagyona, respektje a börtönben, s eljön az idő, amikor ő veri össze hajdani jótevőjét, a korzikai nagyfőnököt. Szabadulván, Mercivel várják a kollégák.
Szép az élet, na!

Most aztán végre egy olyan filmről, amelyet igencsak sikeresnek mondhatok, hangulatteremtésében, képi világában, akcióiban, tempójában, groteszkségében végig élvezetesnek láttam, noha vér és halottak, gyilkosság és erőszak dolgában nem maradt el az átlagtól. (Igaz, nem is haladta meg, mint Brillante Mendoza és Lars von Trier feltűnést keltő szadizmusa.)

A Bosszú, a kiváló kínai, hong-kongi Johnnie To filmje vitathatatlanul bizonyítja: a rendezőnek kisujjában a szakma. Amit lehetett és érdemes volt megtanulni Hollywoodtól, az „meg van tanulva”. Meg kicsit még akár fejlesztve is.

A nyitó képsor: kertes, modern villa, napsütés, a látható jólét jelei, rokonszenves európai fiatalasszony főz, a fedő alól az illat szinte lehömpölyög a nézőtérre. Itt szeretnénk ebédelni!

Autó jön, vele a férfi, a kínai családfő. Ülnének asztalhoz. Csöngetnek. A kukucskához lép a férfi, amikor „belövik” az ajtót. Vér és lucsok.

Már nem szeretnénk itt ebédelni.

A menekülő asszonyt, a két kisgyereket is elintézik: ne maradjon szemtanú.

Új szereplő érkezik. A feleség apja, Párizsból. Húsz év előtt maga is revolverhős, maffiás. Azóta étteremtulajdonos a Champs-Élysées-n. De az erkölcs a régi: bűnt megtorlatlanul nem hagyunk.

Egy baj van csak. A mindig fekete trencskóban járó, fekete kalapos, napszemüveget viselő, termetes olasz (Costello) memóriazavaros: húsz éve fejbe lőtték, nem heverte ki. Nehéz úgy bosszút állni, hogy nem tudjuk, kit keresünk, és egyébként sem jut eszünkbe semmi. Még a lányunk neve sem. A szállodáé sem, ahol lakunk Macaóban. (Egyébként: Hotel Dunapark!)

Kell hát ide egy banda, helyi érdekű, agresszív és megbízható. A kettős bérgyilkosságot mint referenciamunkát a szállodában Costello megtekinti.
Minden vállalkozóról polaroid fotó készül, s ráíratik a keresztnév, hogy az ismeretlen ellenség keresése során legalább a szövetségeseket tudja Costello nagyjából azonosítani a másfél milliárd kínai között.

Az ár sok-sok euró, egy drága karóra meg a Testvérek nevű étterem Párizsban, a főutcán.
A visszavonult maffiafőnököt levizsgáztatja az új geng pisztolykezelésből (kertvendéglőben repülő tányérokra kell lőnie.). Kérdik: mikor volt a kezedben utoljára fegyver? Mondja: húsz évvel ezelőtt.

„Rendőr voltál?” – faggatják. „Au contraire. (Ellenkezőleg.) Épp a másik oldalon” – hangzik a derűs válasz. „És mi voltál ott?” „Főnök.”
Elhiszik. Összeállnak. Meglódul a film. A fantasztikus Macao után a fantasztikus Hongkongot látjuk, és van mit megsejteni Kína erejéből, tudásából és működéséből.

Roppant érdekes film. (Costello szerepében az épp visszavonulni készülő Johnny Halliday.) Talán csak a befejező képsorokra esik több pászma giccs, mint amennyit még az ember vakítatlanul elvisel. (Mérei Ferenc, a híres pszichológus intett: nem kell minden partit megnyerni, nem kötelező mindig jól járni. A feszítő teljesítménykényszer neurotikussá tesz. A túlteljesítés meg a nézőt teszi feszengővé. Hogy neki ilyen nagy hepiend sohasem jut!)

Bár egy pisztolyt itt is mutogatnak, Ken Loach filmjében (Looking for Eric), ez nem lesz annyira aktív, mint az utóbb méltatott két történetben. Ám ez is hordoz tipikus jegyeket, és nem is túl szívderítőeket.

Az általam látottak között ez a sokadik film, amelyben a család nem háttér és védő-gyarapító kötelék, hanem inkább csak gond, bajok, gyűlölködések forrása. A család mint gazdasági egység, mint szociális elem nem működik. A család elutasítása tán összefügg az önállóság és a szabadság választásával, az önmegvalósítás illúzióival és lehetőségeivel. De hiányát jelzi: csakhamar más, másodlagos érdekközösségekben próbálunk „magunk közt” lenni. Egyívásúakkal a kocsmában, kollégákkal a munkában, drukkerekkel a meccsen.

Így van ez Eric esetében is, aki Manchesterben postás. Elvált ember. Házát fiatal rokonaival osztja meg, akik azonban nem az ő erkölcse, szokásai szerint élnek. Eric begolyózik.

Ki máshoz fordulhatna segítségért, lelki támaszért, mint a labdarúgócsapat idoljához, a Királyhoz, a legendához, Éric Cantonához. Posztere ott lóg a hálószoba falán, és meglepően hasonlít hősünkhöz. (Ugyanaz a színész, Steve Evets játssza.) Cantona persze olyan ember volt, aki soha nem adta fel. Így aztán – mindenféle mulatságos kalandokon keresztül (vígjáték!) – végül a dolgok jobbra fordulnak, s még a házasság felmelegítése sem látszik lehetetlennek.

Van hát megoldás mindenre, csak egy jó csatárral kell konzultálni. Vagy egy jó kapussal?

Egyébként meg: múlik a vásár, összetekerik a piros szőnyeget, jövőre lesz másik.