A második
Megoszlanak a vélemények arra vonatkozóan, jó-e vagy sem második gyereknek lenni. De arra vonatkozóan egyértelműek, hogy miként fest ez a helyzet egy uralkodócsaládban. Ott igazán balszerencsés dolog éppen lekésni a koronáról. És folyton azt lesni, meghal-e a szeretett bátyánk, mielőtt utódot nemzene, vagy ellenkezőleg, hosszú és boldog uralkodásra rendezkedik be, és ennek keretében minket tesz el láb alól. (Vannak olyan keleti uralkodócsaládok, ahol ezt a formát rögtön a trónra lépés pillanatában alkalmazták is.)
De még az olyan boldogabb, nyugatibb (minden viszonylagos, tudjuk, minden nyugatnál van egy nyugatabb) országban is, mint a Habsburg Birodalom, sem volt fenékig tejfel a másodszülöttség.
Itt van például ez a derék Leopold Wilhelm főherceg (1614–1662), a jónevű II. Lipót öccse (volt közben néhány lány is, de ők, mint tudjuk, egészen Mária Teréziáig nem számítanak), akinek, minthogy esélye sem volt a trónra kerülésre, jó szülei eredetileg az egyházi pályát szánták (kilencévesen már érsek, s aztán egyre érsekebb), ami mellé a harmincéves háború magasságában felsorakozik a hadvezéri hivatás is.
E két állásában szolgálja a birodalmat élete végéig a nagy tudású főherceg, túlélve közben négy uralkodót, és egyházi, valamint katonai vezetőként bebarangolva az egész birodalmat. (A leghosszabb szolgálati időt a németalföldi helytartó székében töltve.) S hogy valami öröme is legyen az életben, bármerre jár, szenvedélyesen hódol a műgyűjtés élvezetének. Hatalmas gyűjteményét (festmények, grafikák, szobrok, érmék stb.) katalogizáltatja, kezelteti, sőt önálló épületben helyezi el, megteremtve így egy leendő múzeum alapját.
E hatalmas kincs ma a Kunsthistorisches Museumban látható, különféle szekciókban. Ezekből mutatnak be a helyiek egy önálló tárlatra valót a főherceg négyszázadik születésnapja tiszteletére – elsősorban az őt ábrázoló művekből válogatva.
Bebizonyítva, hogy másodiknak is jó lenni – mondjuk, négyszáz évvel a születésünk után.
Nádas Sándor
