A Lenbach-villa titkai
Amíg Nádas kollega tátott szájjal bámulta a folyékony nitrogénnel folytatott kísérleteket a Deutsches Museumban, én, bármennyire kapacitált is, inkább a bajor főváros ellenkező pontja felé tartottam: arra voltam kíváncsi, hogyan született újjá von Lenbach híres műteremháza a Königsplatzon. (A tények szerelmeseinek: Luisenstraße 33.)
Három éve, amikor legutóbb (és korántsem mellékesen életemben először) arra jártam, a teret építési állványok és kerítések erdeje takarta, a metrómegállóban hívogató plakátok egy közeli alagsorba invitálták a mit sem sejtő látogatót, ahol (addig is, amíg) felvillantottak valamit a Blue Reuter gazdag kínálatából, ígérve mindazonáltal, hogy rövidesen régi fényében csillog majd a villa és az egész gyűjtemény.
Most tehát arra voltam kíváncsi, állták-e a szavukat a helyiek. Legyen elég annyi: állták. Sőt. Nemcsak a büszke épület újult meg (megrégült, hogy egészen pontosak legyünk), hanem kapott még egy hatalmas, modern pótépületet is, olyasmit, amit manapság szoktak elkövetni a régi idők építészete ellen – már kezdjük megszokni, komolyan. Az így megnövelt kiállítási terekben aztán kedvére bolyonghat a látogató – fizikailag és szellemileg egyaránt.
Aki akarja, elvarázsolódhat a festészet hajdani hercegének uralkodói pompával berendezett szobáiban, aki akarja, végigsétálhat a müncheni képzőművészet századain Dillistől Spitzwegen át Lovis Corinth-ig (Franz von Stuckról nem is beszélve – aki róla akar beszélni, menjen el az ő villájába a Prinzregentenstraßéra), hogy aztán végleg elvesszen a Kék Lovasok véget nem érő termeiben (minthogy a múzeum birtokolja a Münter Alapítvány teljes gyűjteményét, a kiállítók tényleg tengernyi anyagból válogathatnak), témánként, helyszínenként és alkotónkként feldolgozva a rövid életű, de hosszú hatású képzőművészeti csoport munkásságát. Aztán jöhetnek a maiak.
Egyetlen múzeumban öt-hat, egymással egykor élesen szemben álló nemzedék: mi már értjük őket.
Jolsvai András
