A lánykirály
Hosszú gyerekkor nem jutott Krisztinának. Már hatévesen rászakadt egy ország gondja. Apja, a birodalomépítő II. Gusztáv Adolf a harmincéves háború lützeni csatájában elesett (rövidlátó volt, és a füstben, porban odakeveredett az ellenséges lovasok közé, akik fölkoncolták, kirabolták, levetkőztették, és tetemét ott hagyták összetaposva).
Más trónörökös nem lévén, a terhes tisztség a gyereklányra szállt. 18 éves korában meg is koronázzák „a svédek, gótok, vandálok királynőjét”, aki kívánatos zsákmánya lehetne bármely otthoni és külhoni gavallérnak, hiszen egy valódi birodalom a hozománya.
Ám Krisztina nem menyasszonytípus. Fiúsan nevelték, otthonos a fegyverek között, megüli a lovat, kicsikarja az udvarban a maga akaratának szabadságát, a maga méltóságának elismerését. Nem híve a hagyományoknak, vezérlő csillaga Luther és még inkább Descartes. Az értelem és a finom érzelmek Athénjává szeretné formálni a medveszagú Stockholmot, ahol ezután porcelánnal terítik az ünnepi asztalt és üvegpohár váltja az ónkupát.
Róma elhúzódó politikai harcban áll a maguk útját járó, evangélikus skandinávokkal, a saját egyházat alapító brit anglikánokkal. A katolikus Habsburgokkal vívott harmincéves háború átrendezi Európa politikai térképét. Ennek a véres küzdelemnek békét kívánó uralkodónője Krisztina, akinek szinte az egész világgal kell szembemennie. A küzdelem reménytelen. A királynő lemond, Rómába menekül, vereséget szenved. Még harmincöt évet él kegyelemkenyéren más koronás fők hívatlan vendégeként, magányban, olykor botrányban.
Tragikus alakja uralja ezt a finn–svéd–francia–német–kanadai filmet, amely egy számunkra kevésbé ismert, nem evidens kultúra és történelem mindennapjaiba enged sokrétű és impresszionáló bepillantást.
(Rendezte: Mika Kaurismäki)
