A kultúra páncélja

– Nemrég mondta: érzése szerint mára a valódi élet paródiájának lettünk részesei, amely helyzetben a „minden le is van tojva” attitűd a meghatározó. Erős inspiráció a Magyar Színházi Társaság elnöki pozíciójához?

– Színházi és általában vett közéletünk a maga parodisztikus módján színes és változékony. A Magyar Színházi Társaság előző elnöksége minden igyekezete ellenére jutott olyan helyzetbe, hogy már az odatartozó színháziak is kezdték értelmetlennek gondolni az egész képződményt. Erőtlensége főként a Magyar Teátrumi Társaság megizmosodása mellett vált szembetűnővé. Engem viszont épp az tesz energikussá, hogy szinte mindenki a Magyar Színházi Társaság erőtlenségéről beszélt.

– A tavalyi Pécsi Országos Színházi Találkozót is a „teátrumiak” uralták. Ironikus vélekedés szerint elnökük, Vidnyánszky Attila csak a legjobb női főszereplő díját nem nyerte el Pécsett. Sokan úgy gondolják: a POSZT további megrendezése is értelmét veszítette. Ilyen helyzetben miféle változásokat generálhatnak az ön energiái?

– A POSZT-nak így tényleg nincs sok értelme. Azon kell dolgozni, hogy megmaradjon, de változzon. Vidéki társulatok számára nagyon fontos megmutatkozási lehetőség. Az irántuk érzett felelősségből is érdemes megtartani a POSZT-ot. A változtatás pedig azért is lehetséges, mert a Magyar Teátrumi Társaság környékén sem homogén, arctalan emberek gyűltek össze. Hanem olyanok is, akikkel lehet beszélni. Kell is.

– Ezt sokan vitatják. Hiszen az MTT politikai megalakulásában a politikai szándék dominált, szemben a szakmai szempontok alapján szerveződött Magyar Színházi Társasággal.

– Amit képviselek, azt néhányan egyenesen árulásnak tartják. Jobb esetben végtelen naivitásnak. Pedig másról van szó. Szakmai szempontból magam sem láttam értelmét a „teátrumiak” megalakulásának, de utópia abban bízni, hogy egyszer csak megszűnik a szervezetük. Létezésük, vagyis a realitás elfogadása közelebb visz a szakma normális működéséhez, mint negligálásuk. Persze nem gondolom, hogy egy-két beszélgetéssel minden rendbe hozható. Nagy türelem kell – mindkét oldaltól.

– Lassú víz partot mos?

– Igen, a tapasztalat azt bizonyítja.

– Negatív hatású történések is erősíthetik a pozitív gondolkodást? Ön megtapasztalhatta a szabadkai színház hajdani erodálódását. Kaposvárott élte meg a legendás társulat széthullását. Négy éve Kiss Csaba hívta Miskolcra rendezni, egyben a művészeti tanács tagjának. Kiss Csabát utóbb a város polgármestere penderítette ki baleseti hirtelenséggel.

– Utóbbi esetnek vannak tanulságai. Számomra az: soha többé nem leszek olyan hülye, hogy nem hozom nyilvánosságra azt, aminek ott a helye. Ilyen helyzetek sora vezet odáig, hogy az életünk rossz paródiává válik.

– Schlanger András sem mondja meg, mit mondott neki a nyíregyházi polgármester, miért menesztette a helyi színház éléről. Ön többet tud róla, mint a publikum?

– Nem. De a Magyar Színházi Társaság a nyíregyházi önkormányzathoz írt nyílt levelében is utalt rá, hogy mivel járhat az információk eltitkolása: a helyzet értelmezhetetlen marad, ami bizonytalanságot szülhet és a közönséget is eltávolíthatja a színháztól.

– A lassú víz módszere a színházak körül buzgólkodó politikusokkal szemben is eredményes lehet?

– Akinek nem az erőszak a nyelve, az csak türelemmel, higgadt szavakkal próbálkozhat. Ahogy arra például királydrámákban akad több példa: akit erőszakra készítettek fel, annak egy másféle, békésebb világlátás idővel megtöri a lendületét.

– Spiró György hívására szerződött Szegedre. Vele milyen távra terveznek?

– Hosszabbra. De a jelenlegi viszonyok között tényleg nem árt, ha az ember hozzászokik a változások állandósult lehetőségéhez.

– Arra globális példa is van, ilyen a migránsválság. Miként élik meg hatásait Szabadkán – karnyújtásra a szerb–magyar határtól?

– A nyári „hullám” idején is itt voltam a szüleimnél. Erős kép volt, amikor a korzó legelegánsabb boltjából egy csapat fiatal migráns jött ki frissen vásárolt cuccokkal. Éppen úgy döbbenetes élmény volt, mint napi szinten tapasztalni, miként zsákmányolják ki menekülők sokaságát a taxisok, embercsempészek. Voltak, akiket a téglagyárban raboltak ki, másokat magukra hagyva a zöldhatáron. Végtelenül cinikusnak tartom, hogy a mindenkori európai hatalom a szervezett bűnözés kezébe adta át a kezdeményezést. De nem tudom, mi lehet a megoldás. Hiszek a tárgyalásban, ám ez a helyzet már túlfutott annak keretein. Szabadkán szembesülnöm kell azzal a kellemetlen felismeréssel, hogy nagyon sok bántó, fájó fejleménytől óv meg bennünket az átkozott kerítés. Ez őrjítő.

– Alkotóként el tud vonatkoztatni a helyzettől?

– Muszáj. Ma az egyént csak a humánummal átitatott műveltség védheti páncélként az őrületes történésekkel szemben. Ugyanis a jelen hatalmai a maguk tudását végtelen cinizmussal használják fel, hiszen tudják, számíthatnak az alulinformált, manipulálható tömegre, amely fél és áhítja a „védelmet”. A színház elsődleges feladata, hogy ossza az információt, tudást és magyarázza el a felhasználás lehetséges módjait az egyéni felelősségvállalás, a szabadság, a testvériség kapcsán. Tennessee Williams 1953-as Camino Realje igen aktuális. Az ember tragédiájához is hasonlítható, miközben a popkultúra toposzait használja. A Madách-műnél jóval szürreálisabb, a mai néző számára mégis könnyen kódolható. A Camino Real purgatóriumszerű hely, ahol addig időznek a bűnösök, amíg megmérettetnek, van-e bennük valami különleges. Akiben nincs, azt ledarálják. Akiben van, azt egy laboratóriumba küldik vizsgálatra, átalakításra. Casanova, a Kaméliás hölgy, Don Quijote, Lord Byron, más ismert alakok mellett meghatározó figura a sztoriban egy bokszoló, aki háborús veterán is. Érdekes lesz a Camino Real urai számára, mert akkora szíve van, mint egy csecsemőfej. Azt kiműtik és kiállítják egy múzeumban, amelynek bevételei a titkosrendőrség fenntartását segítik. Williams szerint ő mindent beleírt ebbe a darabba, amit az életről tud.