A kilencedik légió
Volt egyszer, hol nem volt a Római Birodalom végvidékén, a hideg és ködös Britanniában egy légió. A kilencedik. A film elején még megvolt, a végén már nem.
Az előretolt helyőrséget a nagy honvédő háborút vívó helyi erők támadták. Hátba. A kilencedik légió ezért indult büntetőexpedícióra. Ám tőrbe csalták őket egy völgyben, s olyan tüzes kerekeket küldtek rájuk, mintha a véderők olvasták volna az Egri csillagokat. (Bornemissza Gergely ötleteit.)
A légiósok hullottak, mint a legyek... És kibontakozott előttünk egy nagyszabású indiántörténet: meneküléssel, üldözéssel, nyomolvasással, kínzócölöppel, harci színekben pompázó gerillákkal, akiket éppen festett voltuk miatt pikteknek neveztek. (E szót használják a piktorok is.) A rézbőrű-vadnyugati filmek dramaturgiáját visszarakták az ókorba, Krisztus után 117-be, adtak hozzá csipetnyi horrort (több nyílt színi nyakmetszést hánytatólag), szemkinyomást, dögtemetőt, nyelvvizsgás boszorkányt, néma démont, művészi kamerarángatást (ha emiatt nem látod, mi történik, az sem baj, néha szinte jó).
A háromezerből három ideges légiós marad meg, ők is csak ideiglenesen, mert a fináléban még van egy kis irtás, s aki megmenekül, azt meg a tulajdon parancsnoka akarja megöletni, mondván: nem jó hír a rossz hír. (Ami így van.)
Tanulság fehér emberek számára: tégy bármi hősiest, hozz bár kazalnyi áldozatot, a politika keresztülmegy rajtad, jobban, mint az ellenség dárdája, nyila, tehát óvakodj a törpétől, bármely egyenruhában jelenik is meg az. (Vagy festve.)
Közepes film, erős idegzetűeknek. (Rendezte Neil Marshall.)
