A kecskegida levele a farkashoz
Magasról tisztelt Farkas Úr!
Kérem nézze el nekem, hogy kéretlen mekegésemmel zavarom. Tudom, hogy szerény levelemet – ha egyáltalán méltóztatik elolvasni – ugyanazzal a laza csuklómozdulattal hajítja majd a szemétbe, amellyel a különböző erdei konzultációkra beérkező kérdőíveket szokta. Igazából nem is Önnek írom ezt a levelet. Magamnak tartozom ezzel.
Ön már elég régen nyilvánvalóvá tette (Ezopustól La Fontaine-ig sokan tanúsíthatják), hogy nem szívesen bíbelődik a cselekedetei jogszerűségének alátámasztásával. Egyik szomorú sorsú elődömnek olyasmit méltóztatott mondani: „Hiába csűröd-csavarod a szót, azért én mégis megeszlek”. Pedig csűrcsavarásról csak annyiban volt szó, hogy a néhai gida az Ön minden állításáról bebizonyította, mekkora marhaság. Jó, tudom, a parttalan jogászkodás nem az Ön asztala. Nem is értem, hogyan hihettem annak idején az Ön adott szavában.
Merthogy, amidőn Ön úgy döntött, hogy az Erdei Magántakarmányraktárak készleteit összehordja az Erdei Együttműködés Rendszerének raktárába, ígéretet tett, hogy aki a saját készleteit nem kívánja az Ön rendelkezésére bocsátani, megőrizheti azt az adott raktárban. Én, a konok kecskegida, így is döntöttem. Merthogy nem szeretem, ha a farkasok akarnak gondoskodni rólam, rossz tapasztalataim vannak ezzel kapcsolatban. Lehet, hogy a készletem megszikkad abban a magánraktárban, de ezt vállaltam. Kicsit szárazabb, kicsit savanyúbb, de az enyém. Nyilvánvaló ostobaságom miatt, hogy bíztam az Ön szavában, nem is kívánom Önt vádolni.
Természetesnek tartom, hogy miután az erdőlakók önként átengedték Önnek a készleteiket, meg még rengeteg egyéb tartalékukat is, és ezek után még háromszor biztosították is Önt a további lelkes támogatásukról, Ön úgy gondolja: semmi értelme tovább játszani a barátságos falkavezért. Nyugodtan ki lehet villantani a vakító metszőfogakat, amelyek a maradék készleteinket is kihasítják az erdő tartalékából. A magántakarmányraktárakat is, hiába csűrik-csavarják a szót. Miénk az erdő, utánunk az özönvíz! Pantha rhei – mondták a régi görögök. Pantha szajrhei – mondja Ön. Minden lopható.
Családtagjaim óvnak, hogy ne mekegjek ilyeneket, mert úgy járhatok, mint mesebeli elődöm. Ezzel nagyjából tisztában is vagyok. Mégsem hallgathatok. Magam miatt sem, szegény elődöm miatt sem, meg eljövendő utódaim miatt sem. Lehet, hogy az én torkomat is át méltóztatik harapni, lehet, hogy sosem lesz belőlem igazi, öntudatos kecskebak. De birka sem. Soha.
Egyre csökkenő tisztelettel:
egy szomorú kecskegida
Káldy Zsolt,
Miskolc
