A Kádár-kocka bevonulása a kultúrantropológiába

A történet egyszerű. Valamikor a hatvanas évek elején a magyar családi házak utcára néző homlokzatán megjelent egy korábban sosem látott ornamentika. A vakolatot síkidomokkal tarkították, szögletesekkel, ritkán íves alakzatúakkal, de mindig geometrikus formájúakkal. A minták kapart, kőporos technikával készültek, és leggyakrabban a nagy árvizek (1956, 1969) után kalákában fölhúzott sátortetős kockákat ékítették, de olykor visszahatottak a régebbi típusú, nyeregtetős, tornácos épületekre is. A lényeg az idő: a konszolidációtól a rendszerváltásig tartott ez a mustra, utána úgy eltűnt, mint az orkánkabát, a Trabant, a tupír és a televízió képernyőjéről az adásszünet előtt sugárzott monoszkóp. (Utóbbi kettőt nem biztos, hogy mindenki érti, erre való a Wikipédia.)

Két kutató, egy képzőművész és egy kultúrantropológus, Katharina Roters és Szolnoki József – magyarrá lett házaspárról van szó – több mint tíz év óta gyűjti ezt a jelentéktelennek látszó habarcsprodukciót. Legalábbis a látványát. Egyelőre csak a baranyai falvakat szondázták, de a tanulság ebből is leszűrhető. Eredményeiket 2014-ben a Park Kiadó jóvoltából csinos könyvben összegezték, most pedig az ACB Galériában tizenhét nagyméretű és enyhén retusált fotón a gyűjtemény kinagyított és redukált változatát terítették a nyilvánosság elé.

Volt egyszer egy Magyarország, amely igyekezett a múlt valamennyi rekvizitumától szabadulni. Ezeken a kockaházakon nincs szélkakas és zsalugáter. Az előkertben nincs ágasfa és kutyaól. Az ablakban nincs muskátli és adventi gyertyatartó. Csak lehúzott redőny van, és vaskerítés, az előkertben néhány bokor és olykor gaz. Az eredeti képeken nyilván akad parabolaantenna és falon kívül vezetett drót, falnak támasztott bicikli, esetleg sitt. A Király utcai Galériában – a fotórealista festményeket utánzó valódi fényképeken – már nincs, itt csak a lényeg látszik.

Elképzelem a tulajdonosokat. Minden ház lakója közepesen szegény és közepesen alkalmazkodó, meg is húzza magát, de azért vágyik kitűnni valami egyedivel. Trikolór, címer, balusztrád, kapuőrző oroszlán, magyaros csicsa vagy lelkiségre utaló kegyes díszlet eleve kizárt: az a világ ilyesmit nem tűrt volna. És különben is, a kutyabőrt imitáló népnemzeti kegyeletet elég nehéz lett volna vonalzóval húzni. Mert hát a lényeg a vonalzó (esetleg a körző). Volt egyszer egy Magyarország tehát, amely a múltjában, a gyökereiben, a nyomorúságos tapasztalataiban, a bűnökkel terhes történelemben ugyan nem hitt, mert abban hinni nem volt tanácsos, de helyette hitt a Haladásban és a Modernitásban. Így, nagybetűvel írva. Mintha az egy valódi párt lett volna. Valódibb, mint az MSZMP.

A ház fantázia szülte gazdája éppen most cseréli kombinált szekrényét szabadpolcos Panni-falra és nem szódásüvegből, hanem autoszifonból tölti borába a buborékot. Kotyogóból csöpögteti kávéját és füstszűrős cigarettáját alumíniumból öntött tálon nyomja el. A tévésorozatban meséli McLane kapitány kalandjait az Orion űrhajón, és a tiszta augusztusi égen néha lát egy-egy száguldó szputnyikot. A munkanélküliségtől nem fél, de tart az atomháborútól. Betörővel nem törődik, de annál inkább szorong a szomszédtól, a függöny mögül kukkoló és jelentéseket írogató bizalmitól. Reklámmal alig találkozik, olcsó könyvvel annál inkább, a kultú­­ros kosárnyit ad, fizetés zárszámadáskor. Hát így.

De azért egyszeri egóját érvényesíteni vágyik: erről szól a gyűjtemény. A nyeregtetősek „szabad fogásúak”, néha alkalmazkodniuk kell egy-egy padlásablakhoz, ott felejtett verandához vagy a „Kádár-kánontól” eltérő más ortopéd adottságokhoz. A csíkok ezért gyakran aszimmetrikusan osztják a homlokzatot és az ódivatú architektúrát a nyílászáró föltűnően kreatív kiképzésével igyekeznek feledtetni. Nekem speciel az a lila lábazatú hófehér homlokzat tetszett leginkább, amelyen a magányos ablak keretezése megismételte a nagy épület sziluettjét, mint pars pro toto, a rész az egészben elv alapján. Van valami metafizikus szigor és modellé érlelt világrend ebben a kompozícióban. Mintha a tulaj tisztában lenne a végtelen kategóriá­­jával, valamint a méretezéssel, ezzel a lehangolóan emberre szabott relatív értékű fogalommal. De jópofa a Fradi-színeket utcai népszerűsítésre szánt monumentális zöld-fehér sávozás, a „sugaras kerítés” ötletére hajazó, az ablakot mint fényforrást fölfogó és narancssárga sugarakat lövellő kompozíció, valamint egy meghökkentő „pszeudo” is. Egy puszta tűzfal, ahová ablak nélkül is ablakmotívum került, noha erre a hajdani pallér még álmában sem gondolt volna.

A fajta szabályos példányai persze a sátortetős „mintahordozók”. Többek ők, mint a szükségből erényt teremtő rezsim életösztönt bizonyító dokumentumai. A sátortetős családi ház maga a konszolidáció szimbóluma. A különbéke emlékműve, az elérhető jólét ikonja, „az emberarcú szocializmus” legjellemzőbb épített öröksége. Az e felismerésből született fotórealista mű (Birkás Ákos: Új ház 1973) nem véletlenül szerepelt a kelet-európai pop art-irodalom kultképei között, és az sem véletlen, hogy ezen az elhíresült művön – ha nem is a maga teljes pompájában, de – nyomaiban azért látni lehet a kapart kőporos geometriát.

A főműveken az ACB Galériában persze több is látszik. Az etalon a kétablakos változat, amelyen a nyílászáróknak a geometria segítségével olykor valóban módjuk van „emberarcot”, azaz szemet, orrot, néha szájat stilizálni, de többségükben a jelek „némák” maradnak és tudattalanul, minden háttérinformáció nélkül kerülnek helyükre. Ki a fene gondolta volna, hogy ezek az ábrák egyenesági rokonságban vannak az orosz El Liszickij műveire jellemző háromszögekkel, az amerikai Kenneth Noland vásznait idéző ékalakokkal vagy a svájci Max Bill szikár újkonstruktivista szignáljaival? Jó is, hogy nem tudták, mert különben ez a sok információ elbizonytalanította volna a vakolókanalat tartó kezet. Így, mint „leszállt kultúrjavak”, az ürességtől irtózó spontán készségek hitelesebbek. A Haladás és a Modernség pártjára bedobott tiszteletre méltó szavazócédulákként érvényesülnek

Ezért nem értek egészen egyet a műegyüttes szakavatott elemzőjével, Hornyik Sándorral, aki szerint „a nép mindezt a vizuális, díszítő praxist a hivatalos konformizmussal és az arctalan kommunizmussal szemben alakította ki”, mint afféle szubverzív, fölforgató, ellenzéki magatartást. Éppenséggel a hivatalos konformizmus hátszelével tette, amit tett.

A hivatalos esztétikai irányvonal – és az ebből következő kultúrpolitikai preferencia – e stílust inkább kedvelte, mint tűrte és semmi esetre sem tiltotta. Az avantgárd gyűjtőfogalmán belül nagyon is különbséget tett romboló, azaz expresszionista, dadaista, szürrealista modor, valamint építő, azaz kubista, konstruktivista, neo Bauhaus modor között. Utóbbiba nemcsak belenyugodott, hanem egyre inkább támogatta. Erdély Miklósra és körére erős nyetet mondott, Bak Imrére és társaira pedig eleinte halk, majd egyre artikuláltabb dát. Nincs ebben semmi minősítés – mindkettő a maga módján óriás –, ez csak művészettörténeti tény.

E döntés mögött a szocreállal szemben tanúsított puha leszámolni vágyás, a Sztálin-barokkot meghaladni akaró tudatos politikai ízlés s persze a világszellem állt. Ne feledjük: e korszakban a szerdánként megvett Ludas Matyi újság címlapján Iván mint a békülékeny Szovjetunió karikatúraszimbóluma, és Joe mint USA-beli párdarabja az űrprogram jegyében rázogatnak egymással kezet, és riválisként mutatnak példát a békés egymás mellett élés korábban elképzelhetetlen technikájára. Körülöttük áramvonalas űrhajók, szögletes csóvájú meteorok és intergalaktikusnak szánt szilánkok röpdösnek. Pont mint a vakolatokon. Továbbá Iván és Joe a rajzokon vodkát és bourbont fölváltva isznak egymás poharából.

A hajdani házakban efféle finom égetett szeszeket nem nagyon fogyasztottak. Inkább Közértből hozott Mecsekit, olykor – az erdélyi rokon jóvoltából – cujkát vagy „okosban” házilag lepárolt szilvát. Szóval nem volt ez nagypályás játék. Amolyan habarcsból formált Ki mit tud?-nak készült. Rég volt, de legalább igaz volt. Igazibb, mint manapság a székelykapuk homlokára vésett nagy-Magyarország térképek. De hát egyszer minden elmúlik, és akkor kutatni fogják azt is a kultúrantropológusok.