A jelen adáshibái

- Idén jelent meg a Vénusz lánya című regénye. A történet hetvenen túli színházrendezője eldugott faluban próbálja átgondolni az életét, amikor fölkeresi egy ifjú riporternő. A találkozásból szerelem lesz, gyermekük születik. Amikor az apa magához öleli az újszülöttet, eszébe jut a bibliai Ábrahám, akinek vénségére, hogy Isten szövetséget kössön általa, fiút szült asszonya. A férfi arra gondol: ez egyben az élettel kötött szövetség is, ami még sok időre kötelezi. Ön a napokban tölti a nyolcvanegyet, hetvenen túl házasodott újra, született gyermeke. A hit mellett azért fizikum is kell az ilyen vállaláshoz.

– Nemrég volt a gimnáziumi osztálytalálkozónk: társaim többsége is aktív. Megedzett minket a tizenévesen átélt háborús korszak s mindaz, ami utána jött. A negyvenes években Nyugat-Magyarországon tankcsapdákat, lövészárkokat ástam. Jó néhány olyan időszakot is megéltem, amely diétával ért fel. Ma a srácok tönkrekajálják magukat. Generációmnak egy jelentős része jó kondiban maradt, aminek persze a nyugdíjintézet látja kárát.

– A Vénusz lánya korántsem csupa tréfa.

– Nem életrajz. De abból merítek, amit ismerek. Bizonyos kor után az ember megpróbálja végigvenni, mit tett jól, mit rosszul. Arra jön rá: igazából semmit nem fejezett be. Akkor aztán találkozik egy szerelemmel, s ugyanúgy elkapja a hév, mint fiatalon. A regény mottójául nem véletlenül választottam Jules Renard gondolatát: nincs öregkor, fiatalkor – az emberben váltakoznak a velük azonosított érzetek.

– Akkor még maradt írnivalója?

– Fiatalemberként az író általában a gyermekkorhoz nyúl vissza. Majd egyre több tapasztalata lesz a felnőttkor minőségéről, miként hatnak rá a társadalom különféle történései. Ezt mindenki egyedien tudja csak elbeszélni. Bennem is sok minden van még, amit szeretnék megírni.

– Kalász Márton, a Magyar Írószövetség korábbi elnöke mondta, amikor a nyolcvanadik születésnapján köszöntötte: Szakonyi Károly, Görgey Gábor, Csurka István színre lépésével új fejezet kezdődött a magyar drámairodalomban. Hozzáteszem: utóbbiak a politika felé is irányt vettek – ki-ki a maga módján. Önnek sosem jutott eszébe hasonló próbálkozás?

– Tizennégy voltam 1945-ben, amikor végig kellett néznem, amint agyonlőnek kétszáznegyven embert nagypéntek délutánján, akiket aztán májusban kiástunk a gödörből. Ilyen tapasztalás kiskamaszként sajátos világnézeti útravaló. Már az iskolában tartottam a távolságot a „hatalmat” jelképező tanároktól. Sosem akartam elkötelezni magam úgy, hogy bármennyit is feladjak a szabadságomból. Ugyanakkor ítélkezni sem szeretek. Amiben annak is lehet szerepe, hogy édesapámnak vendéglője volt a Dob utcában: a vendéglátáshoz toleranciára, szellemi demokráciára van szükség. Az életben és írás közben is latolgatom a mások igazságát. De nem vagyok bíró. Nem ítélni akarok, hanem megérteni.

– Az Új Színházban mégis letiltotta a darabjait.

– Egykor a Régi Siposban jártunk össze a kollégákkal. Ott volt Csurka István, Konrád György, Abody Béla, Hernádi Gyula, Galsai Pongrác és mások. Alighanem ki-ki másként gondolkodott a világról, mégis jól megvoltunk. Emlékszem arra is, amikor Csurka Pistával, Görgey Gáborral, Gyurkovics Tiborral, Balázsovits Lajossal együtt utaztunk Hernádi Gyula egyik darabjának vidéki bemutatójára. Csurka remek író volt, csakhogy a rendszerváltás után olyan politikát követett, amelyet demokrataként nem lehet vállalni.

– A rendszerváltás vajon miért hozott ennyi „kergeséget”?

– Most írtam egy ötvenhatos visszaemlékezést, amelyben felidézem: azon az október 23-ai délutánon mindenki egyet akart. De ha elmúlnak az ilyen pillanatok, mindjárt előtör a magyarokat jellemző széthúzás. Észrevesszük, hogy nem vagyunk egyformák. Régi beidegződések, egzisztenciális érdekek kerülnek felülre. Mindezek mögött sok a kibeszéletlenség. Befolyásolja a kapcsolatokat, barátságokat.

– Barátságokból önnek mennyi maradt?

– Stramm fiúk vagyunk, edzettek, a barátok közül mégis jó néhányan elmentek. Hernádi Gyula, Bertha Bulcsú, Lázár Ervin, Gyurkovics Tibor már másik világban vannak.

– Görgey Gáborral máig jó a viszony? Egykori kulturális miniszterségéről esett szó önök között?

– Hívjuk egymást olykor: találkoznunk kéne, csak fogy az idő. Nagyon jó barátom. Miniszterségét különben kihívásnak tekintette, de lehetőségnek is, hogy tegyen valamit a kultúráért. Nálam sokkal vállalkozóbb szellem.

– Önt azért szívesen szerepeltetik – balról, jobbról – színidirektori pályázatokban, abban bízva: neve nem csípi a fideszes hatalom szemét sem.

– Nagyon közel állt hozzám Lázár Ervin, aki olyan szeretettel volt a világ iránt, hogy nem szerzett ellenségeket. Ebben talán hasonlítok hozzá, ez lehet az ok, amiért szívesen pályáznak a nevemmel. Tegyük hozzá: nem szoktak nyerni.

– Vathy Zsuzsa az ön nyolcvanadik születésnapján Thomas Mann sorait idézte a Varázshegyből: „Az élet kivételesen féltett gyermeke.” Valóban az?

– Nem vagyok önszerető ember, sok hibámra rálátok. Mindenki minimum Tolsztoj akar lenni, aztán az ember belenyugszik annyiba, amennyit a képességei engednek. Elégedetlen nem lehetek: amit létrehoztam, elismerték. Nemcsak díjakkal. Naponta állítanak meg emberek azzal: olvastuk, szeretjük. Kérdezik, min dolgozom éppen. Az is igaz: Ady ifjú szívekben élt, engem főként idős nénik szólítanak meg.

– Nem bosszantó, hogy komoly életműve ellenére nevéről a legtöbb embernek ma is az Adáshiba című darabja ugrik be?

– Fejes Endréről a Rozsdatemető, Sánta Ferencről a Húsz óra ugrik be kapásból. Az Adáshibát negyvenegy éve játsszák folyamatosan, ilyen siker miért bosszantana?

– A darab a közönyről, figyelmetlenségről, lényeglátásra való képtelenségünkről szól. Aktualitása talán kevésbé örömteli.

– Biztos, hogy nem „retródarab”. A mai technika- és médiaáradat elidegenítő hatásaira is ráhúzható a történet. Ami azért tényleg szomorú.

– Említette nemrég: ma nehezebb ironikusnak, szatirikusnak lenni, mint az Adáshiba születésének idején.

– A sajtó ma már mindent megír, élüket vesztik a dolgok, el- és összemosódnak. A Holt lelkek Csicsikov szélhámosa ma a való életben sem lenne szenzáció. Nincsenek igazi ütközőpontok. Miközben a személyes kapcsolatok mégis adnak lehetőséget a szatirikus megközelítéshez. Viszont a politikai világ szatirizálásához nincs kedvem, mert nem méltó rá.

– De a közélet bizonyos történései csak kiverik önnél is olykor a biztosítékot?

– Persze. Magas a tűréshatár, ám ami ocsmány és ordas, az feltüzel. Nem akarok direkt politizálni: az a dermesztő, amikor az embertelenség általános tünetei a negyvenes éveket idézik fel bennem. Olyan borzalmakat, amelyek után nehéz volt feltápászkodni, újra hinni bárkinek is. Jelenkori érzéseimet az írásba mentem át.

– Annyi még direktben is kimondható: a világválság mellett nálunk a sajátos kormányzati serénykedés is lelombozóan hat sokak hangulatára. Ön jól megvan itt?

– Még ötvenhat után sem akartam elmenni. Ez az ország olyan sokat kibírt már, hogy az hihetetlen. Miféle figurák kerültek helyzetbe, tűntek el?! Ma egyébként általában sincs olyan jó minőségben a világ, hogy kedvet kapjunk ide-oda vándorolni. Úgyhogy azt is gondolom: nehezen ugyan, de ki lehet bírni, amíg létezik bármiféle kontroll a világban, amely fékezi az ostobaság végletes elterjedését.