A hársfa árnyéka
Millstattnak már a nevét is legendák övezik. Vélnénk, valamely malomváros rövidült ily szelídre, esetleg a róla elnevezett tó partján való, középtájú elhelyezkedésére történne nevében utalás, és még megannyi ötlete lenne az utazónak, ha nem volna kénytelen megismerkedni a „valós” magyarázattal.
A történet szerint Szent Domitian valamikor Krisztus után nyolcszáz táján (akkor még csak sima Domitianként) mintegy ezer (mill) szobrot (statua) hajigált saját kezűleg a tó vizébe, ezzel erősítve karizmait és karizmáját, valamint igaz keresztény hitét. (Merthogy a szobrok persze pogány isteneket ábrázoltak, amelyeket a helyiek nem átallottak ez idő szerint imádni.) Na, ebből lett a Millstatt, és ebből lett a Szent Domitian-kultusz, ami mára persze kedves kulturális hagyománnyá szelídült errefelé. (Van egy pompás, modern szobruk a szentről, amint térdig vízben állva éppen kifelé hajigálja a pogány szobrokat: igaz, ha befelé hajigálna, nem látnánk őt a partról.) Az errefelé meg a kies karinthiai hegyeket jelenti, Klagenfurttól északnyugatra, olyan hatvan kilométernyi távolságban.
De a kisvárost nemcsak a szobordobáló szent tette híressé, hanem az a Benedek-rendi kolostor is, amelyet 1070-ben alapítottak, és négyszáz éves fennállása alatt az egyik legfontosabb kulturális központja volt a környéknek. Kódexmásoló műhelyében megannyi kézirat született, köztük az első német nyelvű nyelvemlék, olyasféle, mint a Tihanyi alapítólevél. Az ezernégyszázas évek végétől a Szent György-rend lovagjai költöztek az épületbe, aztán a jezsuiták jöttek, végül a környékbeli arisztokrácia adta kézről kézre. Mára múzeummá szelídült, ahol szeretettel őrzik a hajdani dicsőség emlékét és a hajdani kéziratok másolatait. A templom persze működik ma is, ha szerencsénk van, hangversenyeket is hallgathatunk benne. És akinek ez sem volna elég, gyönyörködhet az ezeréves hársban, amely a kolostor kertjében áll, hallgatagon és büszkén, pedig ha beszélni tudna, regények sorát mesélhetné e varázslatos városról nekünk.
Nádas Sándor
