A halhatatlan festő
Valójában nem is erről kellene írni. De nem lehet nem. Az életkor mindent visz: hogy valaki százöt esztendősen még él. (Lassítsunk le, és mondjuk el még egyszer magunkban, tagolva: egyszázöt. Az bizony azt jelenti, hogy korábban született, mint a József Attila. „Tiszteletem, Tamás bátyám!” – mondotta neki a költő, ha az Andrássy úton összefutottak.)
És nem egyszerűen él, hanem aktívabb, mint valaha: fest, rajzol, kollázsokat készít. Rámát feszít, festéket kever, ecsetet mozgat. Mesterségbeni tudása teljes birtokában van, szellemileg éppoly friss, mint évtizedekkel ezelőtt (hány évtizedet képzeljünk ide, mondhatunk akár nyolcat is, már akkor készített képeket), különös, bölcs, fanyar és ironikus, és nem egykori önmagát másolja, hanem – megőrizve eddigi értékeit – megy tovább konokul a maga útján.
És mégis mozog.
Az a helyzet, hogy itt áll meg az ész. És az ember a titkot akarja tudni. Hogy miképpen csinálja ezt? Hogy mi kell ehhez a csodához? Vannak, akik az évtizedes hallgatásban, az évtizedes mellőzöttségben látják az okokat (hogy Lossonczy Tamás – merthogy őróla van szó, ha eddig nem mondtam volna – mintegy hibernálta magát a nehéz években, és azok nála most nem számítanak be), vannak, akik egyéniségében, magányos útkeresésében látják a halhatatlanság okát, ő maga olyasmit mondott erről, hogy jó géneket kell örökölni, és kész.
Mondom, nem erről kellene írni, hanem magáról a kiállításról ott a Nemzeti Galériában. A harsány színekről, játékos, egymásba fonódó vonalakról, háromszögekről, pontokról. A váratlanul felbukkanó és ezért mindig mélyebb értelmet kapó figuralitásról, a humorról és merészségről.
Arról a tehetségről és optimizmusról, amely ebből a tárlatból sugárzik. A soktucatnyi vadonatúj képből, amelyeket Lossonczy kettőezer-öt és kettőezer-kilenc között készített.
Százéves kora után.
Jaj, már megint kezdem...
