A Hági vörös G-je

Nem tudom, ki hogy van vele, de szeretem azokat a könyveket, amelyeknek nemcsak cselekményük van, de történetük is. Vekerdy Tamás új kötete ilyen. A hatvanas években történt, hogy ifjú szerzőként reménykedve letett öt novellát ismerősének, az egyik folyóirat szerkesztőjének az asztalára. Ő elolvasta a dolgozatokat, és azt az ítéletet hozta, hogy négyet akár közölhetne is közülük, ám ahhoz előbb meg kellene írnia egy hatodikat is. Azt, amelyik vörös futószőnyegül szolgálhat számára az irodalom berkeibe. Szerzőnk nem tette meg, s így ma azon töprenghetünk, vajon mivel vállalt többet. Azzal-e, hogy nem szaporította eggyel e kor kiváló novellistáinak sorát, vagy azzal, hogy az imperialista áltudományból épp akkoriban elfogadott tudománnyá átlényegülő pszichológiát választotta hivatásul.

Vekerdy új könyve jó. Darabjai egy roppant bonyolult korszakban Pesten játszódnak, olvasva őket ugyanaz az érzés keríti hatalmába az embert, mint Fejes, Kertész (az Ákos), Moldova vagy Csurka akkori írásait bújva. Pontosan köszönnek vissza belőlük a kor politikai és emberi problémái, hiteles az összes apró részlete, a városi helyszínektől a szereplők öltözékén át Budapest zajaiig, presszóiig minden. A pontosság alapjául a főhős naplószerű feljegyzései szolgálnak.

Kötekedő ember lévén, próbáltam hibát találni benne: vajon hol csalta meg az elbeszélőt emlékezete? Nem sikerült. Hajdan a Rákóczi úton valóban a 44-es villamos járt, a régi, mára gyülekezeti hellyé átlényegült Híradó mozi órája tényleg olyan sejtelmesen kéklett a nézőtér sötétjében, amilyennek Vekerdy leírja. A neonreklámok kiégni készülő, vibráló betűi pedig előbb valóban fényüket vesztették, majd kimúlásuk előtt ugyanúgy zizegtek, sercegtek, villogtak, mint a Hági söröző portáljának most egy novellában is megörökített vörös G betűje.

(Vekerdy Tamás: Ó, azok a hatvanas évek... Saxum Kiadó.)