A gyerekkor örök varázslatában élni

 

Megjelent Sz. Látó Judit: Életem a cirkusz című interjúkötete, amely a nemzetközi hírű magyar artistaművész, Kristóf István életéről szól. Kristfóffal arról beszélgettünk, milyen egy artistacsaládba megszületni, a szülői akaratra fittyet hányva levegőakrobatának állni, majd pedig a Fővárosi Nagycirkusz élén negyed évszázadot eltölteni.

 

2022. augusztus 30., 14:09

Szerző:

Egy lakókocsiban született, a keszthelyi vásártéren. 

Igen, cirkuszos családba születtem, 1958 óta vagyok artista. Egy lóval húzott, három és fél méteres kocsiban láttam meg a napvilágot. Komédiásoknak neveztek minket akkoriban.

Milyen élete volt egy kisgyereknek egy komédiás családban?

Praktikus, elsősorban. A cirkuszos gyerekeknek kicsit hamarabb kell felnőni, mint a civil gyerekeknek. Van előnye is, mert amit akkor megtanultam, annak később is nagy hasznát vettem, mert megálltam a saját lábamon. Megtanultam kiállni magamért, és megtanultam alkalmazkodni is. Panni húgom és én praktikus dolgokat kaptunk ajándékba, ruhát, cipőt. Ha például görkorcsolyát kaptunk, azt sem azért kaptuk, hogy az utcán játsszunk, hanem azért, hogy csináljunk egy görkorcsolya számot a cirkuszba. Én mindig is egy biciklire vágytam, de annak nem volt helye a mi életünkben. Nem fért volna el az utazásoknál, a cirkusz pedig általában olyan helyen állt, ahol nem nagyon lehetett biciklizni. A helyi gyerekek bicaját kértem kölcsön, cserébe beengedtem őket a cirkuszba előadást nézni. Egy cirkuszos gyereknek el kell fogadnia, hogy más élete van, mint a civil gyerekeknek.

Soha nem akart civil életet élni?

Nem cserélnék senkivel, nagyon szép életem volt. Tudja, régen az nagyon jó volt, hogy mindig együtt lehetett a család. A lakókocsi, amiben éltünk, kicsi volt, volt benne egy hálószoba három ággyal, az egyik a húgomé volt, a másik az enyém, a harmadik a szüleimé. A válaszfal túloldalán egy kis konyha sparhelttel. Ezen kívül egy asztalunk volt meg egy kanapénk. Lavórban mosakodtunk, a wc kint volt az udvaron. Ma már olyan kényelemhez szoktunk, hogy ez elképzelhetetlen, de akkor minden komédiás család így élt.

Innen pedig egyenes út vezetett a manézsba.

Azért annyira nem volt egyenes az út. Apám azt szerette volna, hogy állatidomár legyek, de én légtornász akartam lenni. Nekem nincs ennél szebb a cirkuszban. Mindig is azt terveztem, hogy fogó leszek, nekem ez a szerelem. Miután ellenszegültem az apámnak, összevesztünk. Hatalmas botrány volt. Apám azt mondta, hogy ha nem azt csinálom, amit ő kér tőlem, akkor tartsam el magam. Tizenhat éves voltam, a húgommal artistaiskolába jártunk, így csináltunk egy közös számot. Ahogy meghoztam ezt a döntést, minden nap fejlődni kellett. Édesanyánk támogatásával elkezdtünk gyakorolni otthon, az udvaron. Később a próbateremben, a mai MACIVA Művésztelepen próbáltunk, nagyon komolyan készültünk Pannival a számunkra. Minden nap gyakoroltunk. Az első szerződésünket Richter Józsi bácsitól kaptuk a Sport Cirkuszban. Később apám is megbékélt a helyzettel.

A sok gyakorlás pedig meghozta a sikert. Meghívást kaptak a Monte-carlói Fesztiválra

Monte Carlo fontos volt azért, mert a legnagyobb nemzetközi találkozó. Olyan, mint a sportolóknak az olimpia. A negyedik fesztiválon vettünk részt 1977-ben. Abban az időben a Monte-carlói Fesztiválon négy műsor volt, ami azt jelenti, hogy közel százhúsz artista lépett fel. Ebben a mezőnyben ezüst bohócot nyerni hatalmas öröm volt. Erre az ezüst bohócra nagyon büszke vagyok. Tudja, mikor úgy megy oda, hogy abszolút semmi esélye nincs. Ezt mi meg is beszéltük a feleségemmel. Ili nekem azt mondta, hogy hát itt úgyse leszünk semmik. Én meg csak azt mondtam neki, hogy ha lemegy úgy, ahogy szeretnénk, azon a színvonalon, amit mi tudunk, akkor az nekem elég. Azt felelte, ha most rontok, akkor elválhatsz tőlem. Így mentünk be a manézsba.

 

De nem váltak el.

Nem. Különben a cirkuszos élet nagyon szép. Az a szép benne, tudja, hogy saját magunknak akarunk bizonyítani. Minden egyes előadás egy kihívás. Ez tud mérget, bánatot, bosszút okozni, és nagyon-nagyon sok örömet , ha jól megy. Tehát egy olyan élet, amelyik folyamatosan küzdelmes, és őszintén csak saját magunknak kell bizonyítani. Persze az embernek először el kell érnie azt a szintet, hogy megfelelő szerződéseket kapjon. Nem egyszer mondták nekem azt, hogy neked nagyon könnyű, mert az igazgatók, igazgatónők a tenyerükön hordanak. Ezért meg kellett dolgozni. Nagyon hiányzott nekem a cirkuszos élet, amikor abba kellett hagynunk. Szép sok-sok éven keresztül egy cirkuszt vezetni. Soha az életemben nem gondoltam volna, hogy belőlem egyszer a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója lesz. De az más.

Miben más?

Ez is ad örömet, de mondjuk nem annyira előadásonként, és sokkal több mérget okoz, ha valami nem sikerül. Felelősséget kell vállalni a műsorösszeállításért, intézni a beutaztatásokat, az állatokat, és néha vannak balesetek. Ez másfajta munka. Konfliktusokkal teli időszak volt, nehezen viseltem. Ha jobban belegondolok, az igazgatói pályafutásomnak az eleje volt a legnehezebb.

Az imádott és szabad artistából cirkuszigazgatóvá vált.

Akinek a keze, a lába hol itt, hol ott van megkötve. Ez egy nagyon nehéz időszak volt, úgyhogy erre mindig úgy gondolok, hogy gratulálok magamnak, amiért kibírtam. Utána szépen javult, beállt nagyjából a rendszer. Kérdezte, hogy mire vagyok büszke. Igazgatóként arra, hogy megmaradt a Fővárosi Nagycirkusz. Még akkor is, hogyha nagyon sok minisztériumi vezető várta, hogy bedobjuk a törölközőt. Megmaradt a Fővárosi Nagycirkusz, és aztán szépen elindult.

Lett egy nemzetközi hírű fesztivál…

Amire szintén nagyon büszke vagyok. Az artisták nagyon szerettek itt, Budapesten fellépni. Jó dolog, amikor az igazgató is artista volt. A könyvben elmeséltem részletesebben ezt. Az egész életem a cirkuszban töltöttem, még most is bejárok, bár egyre kevesebbet. Vannak észrevételeim és van egy rossz szokásom, tudja.

El is mondja.

Na most ebből az adódik, hogy ugye néha megsértek embereket, pedig nem akarom megsérteni őket. Szólok azért például, hogy figyeljenek jobban a stabil közönségre, tehát a Fővárosi Nagycirkuszt szerető, visszajáró nézőkre.

Úgy gondolja, hogy kevés figyelmet fordítanak erre? Hiszen gyakorlatilag állami programok szavatolják azt, hogy bevigyék oda a gyerekeket.

Jó, hát ez a másik dolog, amiért megsértődtek. Nekem az a véleményem, hogy attól nem fog senki cirkuszt szeretni, mert kötelezővé tették. Én is voltam iskolás, a Hermina úti iskolába jártam, zenetagozatos volt. Minket is elvittek vonósnégyes koncertre. Kötelező volt. Hát attól én nem szerettem meg. A szülőknek kell behozni a gyereket. A szülőket az ő szüleik hozták be először a cirkuszba. Ezért kell őket nagyon tiszteletben tartani.

Ha én azt tudom nyújtani, hogy bejön a néző a cirkuszba, és elvarázsolódik egy kicsit, van egy mesevilág, egy élő, megfogható, ott látott mesevilág, amit megélhet, akkor őeljön máskor is , és ha majd lesz egy gyereke, azt is elhozza. Ez nem mobiltelefon. Ez él. Ez más.

István, mitől lehet egy életen át beleszeretni a cirkusz világába?

Nekünk vissza kell varázsolnunk a közönség gyerekkorát. Nekünk el kell felejtetni a közönséggel a problémáit. Szabaduljon fel az a közönség, örüljön, izguljon, tapsoljon, és fontos, hogy mindenféleképpen boldogan menjen ki.

(Kiemelt képünk: Kristóf István. Fotó: Pozsonyi Roland/168)