A francia sanzon magyar nagykövete – Szilágyi Enikő

Az előadás világításkölteményét nem kisebb világklasszis tervezte, mint Jacques Rouveyrollis, aki korábban Charles Aznavourral, Richard Claydermannal, Oscar Petersonnal, Vanessa Paradisszal, Barry White-tal, Dalidával, Johnny Hallyday-jel, Patricia Kaasszal, Jerry Lee Lewisszal és Barbarával is dolgozott. Szilágyi Enikő ekkor már érezte, van mit keresnie a szerelem és a fény fővárosában...

A magányos királynő

Nádasdy Ádám nevezte így a filmvászon, a drámai színpadok és a francia sanzon csillagát. Édesapja operaénekes volt Kolozsvárott. Kislánya már háromévesen látta, majd otthon énekelgette a Traviatát. Nem csoda hát, hogy soha nem akart más lenni, csakis énekes vagy színésznő. Ám honnan sejthette volna, hogy egyszer valóra válnak álmai? Tapsvihar köszönti majd a marosvásárhelyi, a kolozsvári színházban, Magyarország több teátrumában, a világ számos nagyvárosában, tíz esztendeje pedig a sanzon hazájában, Párizsban. „Színművész. Szülőföldje Európa, társa a magány. A hite viszi, nem a lába. Tiszta és igaz. Otthona József Attiláé volt, belengi a vers. Ízig-vérig színésznő. Parasztasszonyból egy mozdulattal királynővé változik. Megalkuvásképtelen, tüskegyűjtő.” E tömör jellemzés a Nők Magyarországon című fotóalbumban szerepel Szilágyi Enikőről.

Különböző szavakkal nemegyszer leírták már lényének lényegét. Különleges nő, különleges személyiség, különleges életút, különleges pálya. Szilágyi Enikő olyan művész, aki szétrobbantja a skatulyákat. Határokat lép át, műfajokat teremt. Énekesként is színésznő, hisz a sanzon, mely annyira a sajátja, valójában egy zenés minidráma. New York, Brüsszel, London, Berlin, Párizs nyitotta meg előtte kapuit. Amikor színpadra lép, gyönyörű mezzoszoprán hangjával, mély átéléssel előadott dalaival mint egy mágus, elvarázsolja hallgatóit. Érzelemgazdag előadásmódjáról így ír a párizsi Revue Musicologie kritikusa, Jean-Marc Warszawski: „Szilágyi Enikő 2005-től Párizsban él és koncertezik. A francia sanzonnak, Edith Piafnak, Jacques Brelnek, Barbarának, Boris Viannak, Kurt Weill songjainak szenteli életét, valamint a saját verseinek és a számára írt költeményeknek megzenésített változatát adja elő nagy sikerrel. Világhírű zeneszerzőkkel, írókkal dolgozik, Párizs kultikus színpadain lép fel.”

„Öt országban éltem eddig...”

– Ha gyermekként nem is álmodtál ilyen gazdag és sikeres pályáról, azért senki ne gondolja, hogy utad rózsaszirmokkal volt teleszórva. Az induláskor, talán. A Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színiakadémiára például elsőre felvettek...

– Nagy szerencsémre. Nem hiszem ugyanis, hogy többször próbálkoztam volna. Máig úgy gondolom, ha valahová nem kellek, nem kell erőszakoskodni. Nem is tettem soha.

– Meglepően korán felfedezett a film. Már elsőévesként forgattál Bukarestben. Szinte berobbantál a pályára, és nem csak a mozifilmekkel, a színpadon is.

– Tizenhét filmben játszottam. Jól alakult a pályám, hogy sem itt, sem a színházakban nem kellett évekig várnom a főszerepekre.

– Pontos, precíz, a munkáját nagyon komolyan vevő embernek ismer mindenki, mindenféle sztárallűrök nélkül. És legfőképp nem kedveled a kompromisszumokat. Mondhatni, már-már megalkuvásképtelen vagy.

– A filmen eleinte sokáig belekényszerítettek a szép nő szerepkörébe. Ez engem már akkor sem elégített ki. Körülbelül a hatodik filmemre szerződtem Bukarestben, már aláírtam a szerződést, és tudtam, hogy nem szabad változtatnom a külsőmön, hisz ez a szerződés egyik alpontja. Ennek ellenére, a forgatást megelőzően háromcentisre vágattam a hajam, a kontaktlencsémet pedig szemüvegre cseréltem. Amikor meglátott a rendező, nem ismert meg, majd kiborult. Szerencsére sikerült megértetnem vele, hogy vagy így játszatja el velem a szerepet, vagy átadom másnak.

– A nyolcvanas évek Romániájában egyre nehezedett különösen az értelmiségiek, a művészek élete. Nálad ez súlyos fordulópontot hozott.

– Elviselhetetlen lett a helyzetünk. A szólásszabadság teljes eltiprása, az, hogy minden lépésedet követik, besúgókkal vagy körülvéve, a lakásodban sem tudod, hol rejtőzik a mikrofon... Egyszerűen képtelenné vált egy őszinte, tiszta, normális emberi lét. A férjemet eltávolították az állásából, mert nem volt százszázalékosan román származású. Így tettek velem is. S bár színházban még játszhattam, de filmszerepekre már nem hívhattak. Három filmet is terveztek velem, de a rendezőkkel közölték, szó nem lehet róla, hisz én magyar színésznő vagyok. A döbbenet az, hogy ’86-’87-ig ez nem volt probléma, akkor viszont egy elmeháborodott időszak következett.

– 1989-ben elhagytátok Romániát, de ezt részedről – a fentieken túl – konkrét eset is siettette.

– Egy rettenetes koholmány. A Hét című folyóirat januári számában megjelent a nevem alatt egy cikk, amelyben a színházi szakma nevében én Elena Cauceşcu-t köszöntöm. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Az emberi jogok, az emberi méltóság aljas és alattomos megsemmisítése. Szőcs István újságíró aztán ’90-ben az Igazság című napilapban bocsánatot kért újságíró kollégái nevében, de ekkor mi már elhagytuk Romániát.

– Milyen lelkiállapotban?

– Az egy nagyon kivételes lelkiállapot, amikor valaki elhagyni kényszerül a hazáját. A gyökérszakadás roncsolással jár. Fájdalmas és soha nem gyógyul be.

– Ezt követően négy országban éltél...

– Először Dániába mentünk a férjemmel, majd Belgiumban éltünk.

– Ahol – gondolom – szó nem lehetett arról, hogy színésznő legyél. Már csak a nyelvi korlátok miatt sem.

– Belgiumban egyik nap pincér voltam egy luxusétteremben, Dior kosztümben és tűsarkúban, másnap meg egy bisztróba mentem felszolgálni és takarítani...

– Egy színésznőnek talán „mentőöv”, ha azt gondolja, most épp ezt a két szerepet játssza.

– Tiszta fejjel és vasakarattal sok mindent végig lehetett csinálni. Természetesen azonnal elkezdtem hollandul és franciául tanulni. Két év múlva már olyan jól ment, hogy hivatalos törvényszéki fordító lettem. Nagyon élveztem, részben a nyelvgyakorlás miatt, részben pedig – ahogy említetted – ezt is szerepnek fogtam fel. Kihívás volt, izgalmas munka. A határok feloldása után elszabadult a pokol, sok román bűnöző is kijutott Nyugatra. Elszaporodtak a csalások, betörések, lopások, gyilkosságok. Ezeknek az embereknek tolmácsoltam peren és peren kívül is. Különös világot ismertem meg. Félelmetes, szánalmas, szomorú világot.

– Négy évvel később Magyarországra érkeztél. Miért választottad újra Európa keletibb felét?

– Nagyon hiányzott a színház. Azt a négy évet bizony igen megszenvedtem színpad nélkül. Lengyel György fedezett fel romjaimban. Egy kétórás beszélgetés után, ami olyan volt, mintha száz éve ismernénk egymást, egyszer csak azt mondta: „A Hedda Gabler és az Amerikai Elektra megfelel az első évadban?” És szerződtetett, anélkül hogy látott volna játszani. Mintha a mennyország nyílt volna meg előttem... Életem végéig hálás leszek neki.

– Tizennégy év következett magyar teátrumokban, Debrecen után Kecskemét, majd ismét Debrecen, és a Budapesti Kamara Színház.

– Aztán négy évig független, szabadon és nehezen úszó színészként a Thália Színházban, a Bárkában, a Merlinben, a Szolnoki Szigligeti Színházban és a Kolozsvári Állami Magyar Színházban léptem föl.

– Az itt töltött évek alatt négyszer kaptál nívódíjat, a szép magyar beszédért járó Kazinczy-díjat, és kitüntettek a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével. Mégis ritkultak a lehetőségek. Ekkor jött a sanzon?

– Tulajdonképpen már Belgiumban kezdődött, ahol halálának egyéves évfordulóján ismerkedtem meg a legendás francia énekesnő, Barbara gyönyörű-mély verseivel és zenéjével. Nagyon megérintettek. Két évig foglalkoztam ezzel az értékes anyaggal. Fontosnak tartottam, hogy Magyarországon is megismerjék az ő zsenijét, miután itthon a francia sanzon a legtöbb embernél még mindig egyet jelent Edith Piaffal.

A legendás triptichon

Ez a története tehát a Thália Színházban bemutatott nagy sikerű L’Aigle noir, azaz A fekete sas című előadóestnek, amelyet Szilágyi Enikő több mint százszor énekelt-játszott. Többek közt a Francia Intézetben is, ahonnan hírét vitték a sanzon hazájába. Egyre több meghívást kapott. Szaporodtak az ide-oda utazások. Franciaországi fellépései egy idő után már nem voltak összeegyeztethetők itthoni, fogyatkozó színpadi munkáival. Választania kellett. S ő Párizs mellett döntött.

A már bevezetőben is idézett Nádasdy Ádám így írt a hajdani L’Aigle noirból született Triptichoncímű CD –ről: „Ez a Triptichon a huszadik századi francia sanzon három nagy alakját idézi meg: Piafot, Barbarát és Jacques Brelt. Szilágyi Enikő gyönyörű franciasággal, nagy meggyőző erővel énekli e dalokat: mindegyik egy-egy kis dráma, és ezt még annak is meg tudja mutatni, aki nem érti a szöveget, hiszen ez az énekesnő: színésznő. Tragika. Itt egy tragika énekel tragikus hangon, és mégsem szomorúan. Talán inkább valami derű, rezignáció, valami istennői nyugalom árad a dalokból. Tisztaság, akkor is, ha a szövegek többsége elesettségről, megaláztatásról, akár szennyről is szól. Egy szál zongorával kísérve, szép kezeivel mintegy beburkolva magát áll a pódiumon, igazi női erővel, kristálytiszta hanggal, tiszta aggyal. Ő nagyon tudja, mit csinál, mint ahogy tudta Piaf, Barbara és Brel is.”

Mindennek tanúi lehetnek március 5-én és 6-án este az Óbudai Társaskörben, Szilágyi Enikő koncertjén. Portréját pedig a Kultúrmorzsákban „rajzolta meg” Bayer Ilona. A műsor a Hatoscsatornán ma este 18 órakor látható.