A bukott néző
Mit csináljon az a szerencsétlen apa, aki rájön: tizenhat éves fia módszeresen kerüli az iskolát, füzeteit elhagyja, tankönyveit nem cipeli, teljes érdektelenséget nyilvánít az effélék iránt.
Legjobb persze torkon ragadni a problémákat, és a gyereket belelökni a kultúrába, és megfürdetni benne. Amióta van házimozi, az apa (a házitanító) maga mellé ültetheti az ebadtát, és elkezdheti mozgóképi művelését. Ügyesen. Okosan. Egy csipetnyi Robotzsarut vegyítsünk az Aranypolgárral, falatka Dzsungellázt keverjünk a Nyolc és félhez, az Elemi ösztönt keresztezzük A vágy villamosával.
Igaz, ehhez az sem árt, ha magad filmkritikus vagy civilben, televíziós újságíró és kanadai. Aki belülről is ismeri a filmvilágot. („Yoko Ono sündisznóállásba merevedett öntelt tyúk”, Richard Gere „szuperszínész, álintellektuális allűrökkel”, Oliver Stone „okosabb, mint a forgatókönyvei” stb.)
Ha a fenti feltételeknek megfelelsz, és tinédzser fiaddal sok a gond, már ne is búsulj! A kötet végén komplett és kiváló listát találsz filmreceptekből. (Ezek hatnak.) Magam már a végigolvasásuktól egyenesbe jöttem, nemhogy a megnézésüktől! Attól fel is támadnék.
Aminthogy van némi feltámadásjelleg az egész könyvben. Régen íróink gyakrabban nekidurálták magukat egy-egy embernemesítő műnek (nevelési regény volt a nevük ezeknek), Rousseau, Goethe például. Aztán mégis győzött az a tapasztalat, hogy hiába az erőlködés: neveletlenek maradtunk.
A regényes nevelés helyére szerzőnk, az igen rokonszenves, tapintatos, tépelődő apa végül is ezt a filmnevelési kurzust illeszti. Sikerrel. Tessék bátran kipróbálni!
(David Gilmour: Filmklub. Peregnek a kamaszévek. Fordította Gellért Martd, kiadta az Athenaeum.)
