XVI. Benedek, a „nagy pápa”

XVI. Benedek pápa utolsó lépésével beírta nevét a „nagy pápák” sorába. Nyolcéves pápaságát nem a jelentős döntések jellemezték. A közvélemény átmeneti pápának tekintette. Olyannak, aki hűségesen folytatta elődje, II. János Pál egyházpolitikáját. És most ő, aki egész életében ragaszkodott a tradíciókhoz, lemondásával megtört egy évszázados hagyományt. A katolikus egyház történetében ő a második egyházfő, aki 719 évvel V. Celesztin lemondása után szabad akaratából, önként távozott a katolikus egyház éléről. Ezzel bizonyította, hogy a pápaság nem feltétlenül egész életre szóló tisztség, amelynek csak a halál vethet véget. Lépése például szolgálhat utódainak.

Dagályos, barokkos

Aki úgy érzi, hogy magas kora, betegsége vagy bármi más miatt nem tudja betölteni ezt a hivatalt, lemondhat. Az egyházi törvénykönyv, a Codex Juris Canonici csak ahhoz a feltételhez köti a lépést, hogy ez „szabadon” és „annak kijelentése pedig szabályosan történjék” (332. k., 2. §). Azt gondolom, hogy a nyolcvanöt éves XVI. Benedek lemondása különösen fontos a gerontológia problémájával küzdő katolikus egyházban. Itt a pápák általában olyan idős korukban lépnek hivatalba, amikor mások nyugdíjba mennek.

A pápa lemondásának híre nagy visszhangot váltott ki világszerte. A többség megértő volt, és sokan értékelték az aktus közzétételének szerény, egyszerű módját. Ez eltér attól, ahogy elődjének haláltusája is megrendezett tévéeseménnyé lett. XVI. Benedek megmaradt annak, amilyen egész életében volt: csendesnek, szerénynek.

A megemlékezések hangneme természetesen eltérő volt, kifejezte a szerzők felfogását a huszonegyedik század katolikus egyházáról. Ebből a szempontból feltűnt Erdő Péter érsek körlevelének stílusa: „Értesülve Szentatyánk [...[ lemondásáról [...], hálát adunk az Isteni Gondviselésnek mindazokért a kegyelmekért és ajándékokért, amelyekben XVI. Benedek pápa apostoli szolgálata által az Egyházat és az emberiséget részesítette. [...] A boldogságos Szűzanyának, az Egyház Édesanyjának, Szent Péter és Pál apostoloknak, valamint védőszentjének, Szent Józsefnek közbenjáró szeretetébe ajánljuk Szentatyánk személyét és Egyházunkat.”

Ez az a nyelv, amelyet a mai ember nem beszél, és nem is ért. Ez az a dagályos, barokkos stílus, amellyel a katolikus egyház elkülöníti magát a huszonegyedik század társadalmától. Ezt hallva menekülnek az emberek, különösen a fiatalok olyan környezetbe, amellyel szót tudnak érteni. Ez annak az európai társadalomtól elidegenedett egyháznak a nyelve, amelynek hallatán gyönyörű templomaink ma kongnak az ürességtől.

Titkok és bűnök

Másrészt feltűnt, hogy sokan nem fogadják el a pápa lemondásának megokolását. Kétlik, hogy csak magas kora miatt határozta volna el magát erre a lépésre. Egy még közzé nem tett vatikáni vizsgálatra hivatkoznak, amelynek megállapításai váltották ki állítólag a lemondást. Bár feltételezem, hogy komornyikjának árulása, titkos vatikáni dokumentumok kiszivárogtatása, a vatikáni gazdasági korrupció hírével szemben érzett tehetetlenség érzése is befolyásolta a pápa döntését. De javaslom a kételkedőknek, hogy nézzenek rá erre a bár szellemileg friss, évek óta nehezen járó, egyre soványabb, nyolcvanöt éves emberre. Olyan valakit látnak, akire a világban kora és egészségi állapota miatt – Orbán Viktor örökbecsű megfogalmazása szerint – „egy vidéki kóceráj vezetését sem bíznák”, nemhogy a Föld százkilencven országában élő 1,2 milliárd katolikus összetartását, vallási életének koordinálását. Nehezen fogadjuk el, mert manapság ritka, hogy ez az ember egyszerűen csak őszinte. Belátta, hogy időskora, egészségi állapota miatt a körülötte gyorsan változó világ problémáira nem tud olyan válaszokat adni, amilyeneket Péter hivatala megkövetel. Egyébként XVI. Benedek már többször kilátásba helyezte, hogy amennyiben egészségi állapota ezt szükségessé teszi, lemond.

Számos magyar és külföldi elemző politikai okokra vezeti vissza a pápa lemondását. Ahogy szerintük a lengyel pápa megválasztása az amerikai és szovjet szembenállás eredménye volt, úgy feltételezhető, hogy XVI. Benedek lemondása mögött is politikai meggondolások állnak. A jelek szerint fel sem merült bennük, hogy a katolikus egyházban nem politikai szempontok szerint döntenek, nem politikai kategóriákban gondolkodnak. Ott a hit, a vallási meggyőződés az irányadó szempont. Ezek szerint döntöttek, amikor a konklávé a konzervatív, számos kérdésben dogmatikus Karol Wojtyłát, majd huszonnyolc évvel később az ugyanígy gondolkodó Joseph Ratzingert választotta pápává.

Érdemes röviden emlékeztetni arra, hogy Joseph Ratzinger kezdetben liberális főpap volt. Ellenezte például a „kényszercölibátus” előírásait. Később azonban egyre konzervatívabb álláspontot képviselt. Eltávolodott a II. vatikáni zsinat szellemétől, annak ellenére is, hogy tanításának betű szerinti megfogalmazásában annak idején maga is részt vett. Ezért figyelt fel rá az ugyancsak konzervatív II. János Pál. Rómába hívta, majd kinevezte a Hittani Kongregáció (az inkvizíció utóda) prefektusának.

Záruló ablakok

Jól kiegészítették egymást. II. János Pál volt a közvetlen stílusával, kommunikációs képességével az egyház számára milliókat megnyerő „médiapápa”, akinek megnyilvánulásaihoz a tudós Ratzinger szolgáltatta a teológiai alapot. Konzervatív, az egyházat a gyorsan változó világtól eltávolító döntéseik közösek voltak: legyen az az ökumenizmus kérdése, a cölibátus, a nők szerepe ez egyházban, pappá szentelésük lehetősége, az egyház tanításának újraértelmezése a szexuálerkölcs, a fogamzásgátlás területén, döntés az elvált férfiak és nők millióinak sorsáról, a szentségek szerepének újraértékelése, hogy ne a hívek büntetésének, hanem megsegítésének eszközét lássák bennük. Ezekben a kérdésekben, II. János Pál és XVI. Benedek a zsinat előtti felfogást képviselte. Ez sokszorosára növeli felelősségüket. Ők voltak azok, akik sorban zárták be azokat az ablakokat, amelyeket a II. vatikáni zsinatot összehívó XXIII. János („a jó pápa”) megnyitott a világ felé.

Az egyház és a mai kor embere egymástól való eltávolodásának a másik oka az, hogy az egyház gyakran nem felel meg azoknak az erkölcsi normáknak, amelyeket hirdet és másokra kötelezőként ír elő. Az utóbbi évek legnagyobb botránya a katolikus intézményekben, egyházi személyek által kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális erőszak volt. Hogy a köztudatban mára a pedofília szinte a katolikus egyház szinonimájává vált. Nem mentesít, de a valós képhez hozzátartozik, hogy az olyan pedofil esetek, amelyekben katolikus intézmények, egyházi személyek az érintettek, az ENSZ statisztikája szerint a kiskorúak világban előforduló szexuális zaklatásának 0,3 százalékát teszik ki. A bűntényt öt eset közül négyszer családon belül követik el. De árt az egyház tekintélyének az a jogos vád is, hogy nagy mulasztást követett el a felelősségre vonás és jóvátétel területén is. Pannonhalmi hittanárom mondása jut eszembe: „Az egyház isteni eredetét bizonyítja, hogy papjai ellenére is fennáll kétezer éve.”

De persze tény az is, hogy nincs a világon még egy olyan intézmény, amelyhez egyszerre tartoznának szegények és gazdagok, tudósok és analfabéták, liberális és dogmatikus értelmiségiek, modern teológusok és rózsafüzérező apácák. Ellentétek természetesen vannak közöttük, de közös nevezőjük az istenhit, az a meggyőződés, hogy az utolsó instancia nem e világi. Ez a hit köti össze azokat a százezreket, akik Észak- és Dél-Amerikában, Afrikában, Ázsiában és még mindig itt Európában is ünneplik a pápát, amikor ellátogat hozzájuk. Tegnap egymillió hívő búcsúztatta XVI. Benedeket a Szent Péter téren. Nem, az emberek nem Istentől távolodtak el, hanem az egyháztól.

Erdő Rómában

Most természetesen folynak a találgatások, hogy ki lesz az utód. Biztosra csak az vehető, hogy konzervatív gondolkozású kardinálisra esik majd a választás. Más nem is lesz jelen. A konklávén részt vevő mind a 116 bíborost a két utolsó pápa valamelyike nevezte ki. (XVI. Benedek 67-et.) Már az is nagy szó lenne, ha nem Európából származna az utód. A világsajtóban köröző mintegy százötven „pápabilis” név között felmerült Erdő Péter esztergomi érseké is. Mellette szól, hogy jól kiismeri magát Rómában, tud olaszul, hiszen ott végezte egyházjogi tanulmányait a hetvenes években. Ösztöndíjasa, 1987-ben pedig megbízott rektora is volt a Pápai Magyar Intézetnek (PMI). Ez sokak szemében gyanúra adhat okot. Római ösztöndíjat abban az időben csak olyan jelentkező kaphatott, akihez Kádár mindenható egyházügyi megbízottja, Miklós Imre hozzájárulását adta. Mint az állambiztonság dokumentumaiból mára kiderült, a PMI ösztöndíjasaiból ügynökbázist alakítottak ki Rómában.

Nyelvi problémák

Az együttműködőket hazatérésük után egyetemi katedrával vagy püspökséggel jutalmazták. Tény, hogy Erdő Péter neve csak célszemélyként merült fel Römmer, illetve Römmel fedőnévvel az eddig nyilvánosságra került, többségében ma is titkosított állambiztonsági dokumentumokban. Mindenesetre jól beleillett később az itthoni püspöki karba, amelynek számos tagja az állambiztonság ügynöke volt.

Szerintem két okból is katasztrofális lenne, ha Erdő Péterre esne a konklávé választása. Személyében ismét egy teológiai kérdésekben dogmatikus főpap kerülne a világegyház élére, aki csakúgy, mint két elődje, ellenzi a szükséges, az egyház jövőjét jelentő reformokat, s nem beszéli a mai ember nyelvét. Ezen túlmenően Erdő Péter abban a nemzeti egyházban szocializálódott, amelynek főpapjai mindig kiszolgálták a mindenkori kormányokat. Kiszolgálták a Habsburgokat, Horthyt, Kádárt és most Orbánt. (Bulányi György: „Azt a diktatúrát még nem találták ki, amellyel a magyar katolikus egyház ne tudott volna kiegyezni.”) És katasztrofális lenne Erdő Péter pápává választása nemzeti szempontból is. Az afeletti természetes örömön túl, hogy magyar ember a pápa, tovább erősítené a társadalomban azt a magyarságtudatnak nevezett nacionalizmust, amely évszázadok óta a társadalmunk gondolkodásának rákfenéje, és amelyet ma Orbán Viktor tudatosan táplál.