Woody Allen szerelmeslevele Párizsnak

– Milyen emlékeket őriz első párizsi tartózkodásáról?

Először 1964-ben voltam Párizsban. Charles K. producer kért fel, hogy írjam meg a What’s New Pussycat? (Mi újság, cicababa?) című hóbortos komédia forgatókönyvét. Szörnyű volt. E megrendítő élmény után megesküdtem, hogy soha többet nem vállalok el ilyen filmet. Viszont ennek köszönhetem, hogy alkalmam volt felfedezni Párizst. Nyolc hónapig úgy éltem a George V. szállodában, mint egy herceg. Ott írtam át naponta, újra meg újra a film legostobább jeleneteit. Emlékszik a kartingolásra például?

– Ön egy kissé emlékeztet arra a személyiségre, akit Owen Wilson formál meg a Midnight in Paris-ben.

Ez abszolút így van. Velem is az történt, ami a filmben vele. Emlékszem arra a két fiatal jelmeztervező lányra, mindketten New York-iak voltak, mint én, akik a forgatás után úgy döntöttek, hogy átköltöznek Párizsba. Nekem is ezt tanácsolták, de én megijedtem, és nem maradtam. Akkoriban minden barátom New Yorkban élt, és persze a pszichiáterem is. Később aztán nagyon sajnáltam, hogy így döntöttem. Akkoriban egyedülálló voltam, fantasztikus életem lehetett volna ebben a gyönyörű városban, amelybe már akkor beleszerettem.

– Ön is úgy szeret Párizsban barangolni, mint a film hőse?

Igen, nagy gyalogló vagyok, mint minden New York-i. Ma reggel például gyalog mentünk a gyerekeimmel az iskolába. Egy várost nem a múzeumban ismerünk meg, hanem akkor ha sétálunk az utcákon. Párizsban például, a Midnight in Paris forgatásának három hónapja alatt a legtöbb időt azzal töltöttem, hogy a Monceau parkban vagy a Champs-Élysées-n sétálgattam. Ilyenkor jönnek a legjobb gondolatok. A gyaloglás engem felszabadít.

– Hogyan született meg a Midnight in Paris ötlete?

Az elején csak azt tudtam, hogy filmet akarok forgatni Párizsban. Őszintén szólva akkor még a sztori sem volt meg. Hónapokig törtem a fejem, de semmi nem jutott eszembe. Aztán egyszer csak összeragasztottam a midnight (éjfél) és a Párizs szavakat, s aztán azon kezdtem gondolkodni, mi történhet Párizsban éjfél után. Mondjuk, két ember összetalálkozik, s akkor ebből óhatatlanul valami romantikus történet lesz. De mi a folytatás? Isznak egy pohár bort… És akkor hirtelen egy tündérmese ötlött föl bennem. S innentől minden a helyére került! Párizs különben is tökéletesen alkalmas az ilyen álmodozásra. Mindig érdekeltek a tündérmesék. Szeretem, ha a hőseim időnként, mint a Kairó bíbor rózsájában, képesek „átmenni a tükrön”. Ez hozzátartozik a mozihoz.

– Az ön számára ez az élet újrafeltalálásának eszköze?

Persze. Ez az előnye annak, ha ebben az univerzumban dolgozunk. A mozi megengedi, hogy őrült történeteket találjunk ki, csodálatos álmokat konstruáljunk. A Midnight in Paris-szel egy párhuzamos, irreális világot teremtettem, csodálatos nőket és örökéletű művészeket helyeztem bele, olyanokat mint Ernest Hemingway, Scott és Zelda Fitzgerald, Salvador Dali, Pablo Picasso, Cole Porter, Gertrude Stein vagy éppen Luis Bunuel. Ők voltak ifjúságom bálványai.

– Filmjében Owen Wilson egy hollywoodi forgatókönyvírót alakít, aki egy regénnyel kínlódik. Ön szerint az irodalom a legmagasabb művészet?

Nem. Szerintem a zene az, amely minden művészetek közül a legszórakoztatóbb. De az irodalom mindig is elvarázsolt. A mostani filmem főhőse azért forgatókönyvíró, mert az ő reakciót, vágyait és szorongásait sokkal könnyebben tudom elképzelni, mint mondjuk egy fizikusét…

– Gil Pender szerepében Owen Wilson nagyon hasonlít önre. Még a hangja is olyan Woody Allen-es, és a gesztusai is. Ez szándékos?

Egyáltalán nem. Valójában Owen Wilson inkább az ellentétem. Megjelenésében a nyugodt szőke kaliforniai. Owen egy nagyon laza, texasi pasas, remekül el tudom képzelni, ahogy hóna alatt egy szörfdeszkával, egy boxerben sétál a tengerparton. Én inkább ideges, városi és neurotikus vagyok. Owen a nyugati partról való, én a keletiről.

– És valahogy mégis Owenben az ember önt látja...

Igen, ez igaz. Amikor a forgatókönyvet írtam, vele éreztem a legnagyobb lelki rokonságot.

–Mi az ami annyira tetszett önnek Párizsban?

A románc. Az amerikaiak számára Párizs egyenlő a romantikával, s rájöttem, hogy igazuk van. Az ön városa igazolja a hírnevét. Ez a filmem egy Párizsnak címzett szerelmeslevél. Ha szép idő van, ha fúj, ha esik, én imádom ezt a várost. Számomra Párizs New York szebb kiadásban!

– Néhány év óta európai fővárosokban készíti a filmjeit, Londonban, Párizsban, Barcelonában, s a következő forgatása Rómában lesz. Miért?

Ez is egy módja, hogy az ember kicsit elszökjön New Yorkból. Szeretek berendezkedni ezekben a városokban, ahol más levegőt szívhatok. Kicsit úgy vagyok ezzel, mint Paul Gauguin, aki Franciaországból Polinéziába menekült.

– De hát ön nem menekül el. És egyébként is, úgy tűnik, az utóbbi években készült valamennyi Woody Allen-film közül ez a legkevésbé neurotikus. A múltba és a nosztalgiába menekülőket arra ösztökéli, hogy éljenek a jelenben…

Igen, ezt a következtetést is le lehet vonni a filmből. A múlt és a nosztalgia csapda, a filmem arra hív fel, hogy a jelenben kell jól éreznünk magunkat.

– Mi a véleménye arról a vitáról, amely Carla Bruni-Sarkozy Midnight in Paris-ben való szerepeltetését övezte?

Valóban nagy volt a feszültség a fékeveszett bulvársajtóval, pedig teljesen alaptalan volt, amit Carla Bruni-Sarkozyról írtak. Biztosíthatom, hogy soha nem forgattam le harmincszor egyetlen jelenetet. Ez egyszerűen nevetséges. Carla Bruni tökéletes művész, csodálatos és szerény. Néhány lap arra célozgatott, hogy rossz színésznő. Ez nem igaz, ő egy ösztönös tehetség.

– Mondana valamit a következő, római filmjéről?

Ez egy vígjáték, amit Roberto Benignivel forgatok. A címe egyelőre: The Wrong Picture. Két nyelven, olaszul és angolul veszem fel, s már most tudom, hogy az amerikaiaknak nem fog tetszeni a döntésem. De felvállalom. Róma az én szememben az antik és a modern világ tökéletes házassága. Rómában a múlt romjai gond nélkül megférnek a futurista építményekkel. S ráadásul ott van az olasz konyha is!