Volt egy álma

Protestáns lelkész fia volt, és indiai példaképe mellett elsősorban német származású vallásfilozófusoktól tanult. Amint már az apa is, akit eredetileg Michael Kingnek hívtak: a német hitújító tiszteletére vette fel a Martin Luther nevet, miután részt vett a berlini baptista világkongresszuson. Kivételes képességű fiát tizenöt évesen vették fel főiskolára: tizenkilenc volt, amikor elvégezte a szociológiát, és huszonhat, amikor megszerezte a Ph.D.-fokozatot a Bostoni Egyetem teológiai karán. Disszertációjában tanítómestereinek Isten-képét hasonlította össze. Amely nagyon hasonlított ahhoz, amit magának leszűrt: a kereszténység a szeretet vallása. Nem tesz különbséget ember és ember között, nem enged erőszakot – csak szelíd, de állhatatos küzdelmet az Isten rendelte egyenlőségért.

Mai szemmel visszapillantva elképesztő, hogy a világ legrégibb demokráciájában a néger, amint akkor nevezték, délen még a 20. század első felében is sokban másodrendű állampolgárnak számított. Gyereke északon is többnyire külön iskolai osztályba járt, s bár az apák mindkét világháborúban százezrével vihették vásárra a bőrüket, azt csak fajilag elkülönített egységekben tehették. A déli államokban zárva voltak előttük a jó egyetemek és főiskolák, s nemcsak a közoktatásban, a munkahelyeken különítették el, alázták meg őket – még a tömegközlekedésben is. S persze nagy többségük szavazati jogát sem gyakorolhatta: jogi furfanggal vagy puszta erőszakkal, megfélemlítéssel tartották távol őket az urnáktól.

Nobel-díj és FBI

Ennek akart véget vetni King tiszteletes. Békemeneteket szervezett: ott, ahol a fekete diák nem juthatott be az egyetem épületébe, ahol nem engedték a fehérrel együtt ülni a színest a buszon, s ahol akadályozták, hogy „néger” kerüljön a választói névjegyzékbe. A menetek részvevőit fenyegették, bántalmazták, a Kennedy elnök küldte katonáknak kellett megvédeniük őket – ám végül a módszer sikeresnek bizonyult.

Az atlantai tiszteletes 1964-ben, harmincöt évesen, a legfiatalabb Nobel-békedíjas lett. Egyben az FBI kitüntetett figyelmének tárgya. Attól tartottak, hogy kommunisták szivárognak be a King vezette polgárjogi szövetségbe. Ennek nyomát sem találták, bár a lelkész – éppen a Biblia tanítása alapján – arról is beszélt híveinek, mit jelenthet az egyenlőségen alapuló, demokratikus szocializmus. Az állandó megfigyelés, lehallgatás King haláláig folytatódott, hiszen a bátor pap utóbb a (demokrata) kormány vietnami hadviselését, a dél-amerikai diktátorokkal való együttműködését szintén bírálta.

A rendőrség zsarolta is: nyilvánosságra hozzák nőügyeit, ha nem vonul vissza. Nőügyei valóban voltak, de megfélemlíteni ezzel sem tudták.

Az 1963. augusztusi nagy washingtoni tömegtüntetés idején Kennedy elnök polgárjogi törvényeinek elfogadtatásáért küzdött, s félt, hogy a demonstráció megnehezíti a dolgát. Fordítva történt. A várt százezer helyett negyedmillió színes (és rokonszenvező fehér) özönlött a fővárosba, és az amerikai Luther ihletett beszéde páratlanul hatásosnak bizonyult. Az egész ország közvéleményére, hiszen élőben közvetítették a tévé- és rádióhálózatok. Tízmilliók hallhatták a karizmatikus lelkész álmát egy országról, „ahol a hajdani rabszolgák és a hajdanvolt rabszolgatartók utódai együtt ülnek a testvériség asztalánál... ahol a nemzet gyermekeit egy napon már nem a bőrük színe, hanem jellemük alapján ítélik majd meg”.

Kennedyt novemberben meggyilkolták, a törvényhozás azonban 1964 nyarán nagy többséggel elfogadta törvényét, amely megtiltja amerikai polgárok mindenfajta, etnikai, vallási, nemi alapon való megkülönböztetését. A jogi keretek megteremtése, megerősítése persze távolról sem oldotta meg a problémákat – de elindította a folyamatot, amely napjainkra jelentős haladást hozott.

Fehérek és feketék

Ezt King már nem érhette meg: 1968 áprilisában agyonlőtték egy memphisi motelben. A feltételezett tettes, James Earl Ray 99 évet kapott. A börtönben halt meg, miután sokáig eredménytelenül küzdött perének újrafelvételéért, állítva, hogy csak kényszerből vállalta a tettet. Egy helyi éttermes memphisi rendőrtisztet vádolt a gyilkossággal, de a nyomozások mindkét állítást alaptalannak ítélték. Ami nem akadályozta az özvegyet, Coretta Scott Kinget, hogy 1999-ben kijelentse: „Bőséggel van bizonyíték a maffia, a helyi és a szövetségi hatóságok összeesküvésére.” Az asszony 2006-ban meghalt, a kérdés azóta nem került napirendre.

De mi lett az álomból, amelyért a pap életét áldozta? A szövetségi törvényhozásnak 1969-ben kilenc fekete tagja volt, most 42. Városok százainak van fekete polgármestere, 1989-ben választották az első fekete kormányzót, 1992-ben az első fekete nőt a szenátusba. Volt már „néger” kereskedelmi miniszter, volt vezérkari főnök, majd külügyminiszter, Colin Powell – igaz, jamaicai papával és skót mamával. Utóda a külügyminisztérium élén, Condoleezza Rice már „valódi” fekete volt, kameruni rabszolgák leszármazottja, Alabamából. Érdekes, hogy míg a politikában jószerével minden tisztségviselő demokrata párti (és a feketék túlnyomó többsége mindig a demokratákra szavaz), a két utóbbi a republikánusokat támogatta. A Legfelsőbb Bíróság első fekete tagját a demokrata Johnson elnök, utódát a republikánus idősebb Bush jelölte.

A gazdaságban jóval lassúbb a folyamat. A nagyvállalatoknál 3,2 százalék a vezető poszton lévő feketék aránya, az orvosoknál és fogorvosoknál öt, az építészeknél három. Arányuk a lakosságban 12,6 százalék körül van, de pozícióik az értelmiségben húsz éve nem javulnak. Lassan elhalnak a demokrata elnökök kezdeményezései, hogy a hátrányos helyzetből érkezők előnyt kapjanak az egyetemi felvételnél, a munkahelyeken, a közszolgálatban, holott a hátrány a szép törvények ellenére megmaradt. Tizenkét iskolaév után a fehér gyerekek kétharmadának alaptudása megfelelő – a feketéknél csak kevesebb mint a harmadának. A fehérek nyolc százaléka nem végzi el a középiskolát, a feketéknél kétszeres a kimaradók aránya. Minden harmadik fehér amerikainak van valamilyen felsőfokú végzettsége – a feketéknél ez az arány 19 százalék. Ezzel a tempóval még évtizedekbe telik, amíg felzárkóznak, mondják az oktatáskutatók.

A legszegényebb fehér családok évi átlagjövedelme 2010-ben kereken 34 ezer, a feketéké 16 ezer dollár volt, s a magasabb kategóriákban hasonlóan nagy a különbség – évtizedek óta változatlanul.

Obama példája

A feketék munkanélkülisége átlagosan kétszerese a fehérekének, és az immár afro-amerikainak nevezett polgárnak mindenütt, a segédmunkástól a jogászig többet, jobbat kell teljesítenie a fehérnél ahhoz, hogy előrejusson. Miközben eleve szigorúbb ítéletre kell számítania, ha bíróság elé kerül.

A 39 millió feketével szemben már 51 millió latino él az Államokban, s 2050-re ők adhatják a lakosság harmadát. A fehér azonban máig a feketétől fél – ezért lőttek legutóbb agyon egy ártatlan fiút Floridában. „35 éve én is lehettem volna Trayvon Martin helyében” – mondta erről Barack Obama. Pedig az ország első színes bőrű elnöke nem is rabszolgák sarja, hanem kenyai egyetemista és fehér anya gyermeke.