Vége a falnak
November 9-én lesz huszonöt éve, hogy pezsgősüveggel kezükben táncoltak az emberek a hírhedt berlini fal tetején: a keletnémet diktatúrát aznap végképp megbuktatta gazdasági és politikai csődje, a tömegek ellenállása – és persze Gorbacsov döntése. A német újraegyesüléshez vezető út megnyitásában történelmi szerepük volt a Németh Miklós és Horn Gyula vezette magyar reformereknek is.
Günter Schabowski, az állampárt szóvivője délután a KB aznapi döntéseiről tájékoztatta a nemzetközi sajtót. Legvégül került szóba a pártvezetés döntése: másnaptól az NDK polgárai „különleges ok”, azaz betegség, haláleset stb. nélkül is kérelmezhetnek nyugati kiutazási engedélyt, s azt (majd) „rövid határidőre” megkaphatják. Mikortól lép életbe a rendszabály? – kérdezte egy olasz tudósító. Schabowski, aki nem volt ott az ülésen, a papírjaiban matatott, s az élő tévéközvetítésben azt motyogta: „Hát – tudomásom szerint azonnal...”
Az elvtársak nem így gondolták, de most már késő volt: kelet- és nyugat-berliniek ezrei tódultak a határátlépő pontokhoz, az 1,8 milliárd márkából emelt fal két oldalán. A keletnémet katonák, akiknek addig lőniük kellett a menekülőkre, most nem tudtak mit kezdeni honfitársaik tömegével. Először néhányat engedtek ki – majd éjfélkor mindenhol megnyílt a határ, a berliniek örömmámorban ünnepelték, hogy majd 30 év után nem választja el őket betonfal, előtte halálsávval.
Erich Honecker, az NSZEP főtitkára, majd utóda, Egon Krenz és társaik addig a napig mindent megtettek, hogy megmentsék falak között vegetáló rendszerüket. Annak életképtelenségét viszont félreérthetetlenül jelezte, hogy államuk polgárai, főként a fiatalok tömegével menekültek a másik, a sikeres és szabad Németországba. Főként Magyarországon át, ahol a Németh-kormány szeptember 10-én megnyitotta előttük az osztrák határt. Horn Gyula, a külügyminiszter előbb még Kelet-Berlinben járt, hogy tudassa a döntést. Kollégája, Oskar Fischer nem akart hinni a fülének – majd ő és Günter Mittag, a még fontosabb pártbonc ordítva szidalmazta, árulónak minősítette a magyar látogatót. Horn, bár maga is piknikus alkat volt, ezúttal higgadt maradt: felállt és elment. Majd elment országunkból több tízezer keletnémet, az 1949 óta nyugatra vándorolt hárommillió honfitársa után.
Sokan mások tudatosan otthon maradtak és küzdöttek. Az NDK polgárjogi mozgalma a nyolcvanas évek közepétől fejlődött ki, de a precíz Stasi először csak vagy 2500 aktivistát és 60 fős „kemény magot” tartott nyilván. Egyeseket lecsuktak, másokat kiengedtek vagy Nyugatra toloncoltak. Míg a lengyeleknél a katolikus, a túlnyomórészt protestáns Kelet-Németországban az evangélikus egyház sok papja állt a békés ellenállás élére, velük a szellemi élet jelesei.
1989 januárjától megkezdődtek a tüntetések, októbertől már tíz- és százezrek készítették elő mind nagyobb demonstrációkkal Lipcsében, Drezdában, majd Berlinben a rendszer bukását. A lipcsei Nikolaikirchében rendezett hétfőnkénti „békeimádságok” után végül már hetvenezres tömeg vonult a Mi vagyunk a nép jelszót skandálva az utcára, miközben támogatóik: a dirigens Kurt Masur s az író Stefan Heym kieszközölték a pártfőnökségen, hogy ne csapjon le a karhatalom a „huligánoknak” bélyegzett emberekre.
Nem volt ilyen szerencséjük a berlinieknek, amikor október 7-én, az NDK fennállása 40. évfordulójának estéjén demokráciát követelve és „Gorbit” éltetve tüntettek: vagy 1200 embert vittek be és vertek össze a rendőrök. A párt utasítására, amely még a nyáron fennhangon méltatta a kínai elvtársak „példás fellépését az ellenforradalmárokkal szemben” – azaz a vérfürdőt a Tienanmen téren. A mintát követve ősszel az NDK hadseregét fokozott harckészültségbe helyezték.
Az ember, akitől a keletnémet bábrendszer jövője függött, októberben még ott volt a jubileumi parádén, és csodálkozott, amikor hallotta, mit kiabálnak kórusban a dísztribün felé – nem a tüntetők, hanem a felvonulásra kiválogatott pártkáderek: „Peresztrojka!” és „Gorbacsov, segíts!”
„Veszélyek várnak azokra, akik nem reagálnak az élet változásaira” – jegyezte meg a díszvendég sokat sejtetően az újságíróknak. Ő már régen tudta, amit Honeckerék nem akartak elhinni: a rendszer menthetetlen, hiszen a KGB éles szemű emberei – köztük bizonyos Vlagyimir Putyin Drezdában – figyelték, jelentették a helyzetet. Az ország már az évtized elején csődközeli állapotban volt. A bajor kormányfő Franz Josef Strauss által kieszközölt milliárdos bonni hitel csak átmeneti mentőövet jelentett, majd további évi 8-9 milliárdokat kellett felvenni (nyugati márkában), hogy fenntarthassák az irreálisan alacsony árakat, a lehetőségeket messze meghaladó szociális kiadásokat – s persze az óriás elnyomó apparátust. 1989-re az államadósság-szolgálat mértéke elérte az NDK teljes kivitelének 150 százalékát. A pártközgazdászok titkos számításai szerint az elmaradott, korszerűtlen, súlyosan környezetszennyező ipar termelékenysége harmadannyi volt, mint az NSZK-ban. Az életszínvonal legalább 30 százalékos csökkentésére és 15-20 „ínséges évre” lett volna szükség – csak az egyensúly eléréséhez.
1989 szeptember-októberében sorra szerveződtek az NDK polgárainak a bázisdemokrácián alapuló tömörülései, valamint – éppen a bábállam 40. születésnapján – újjáalakult az 1949-ben beolvasztott Szociáldemokrata Párt. November 4-én a kelet-berlini Alexanderplatzon vagy félmillió ember követelt demokráciát. Beszéltek hozzájuk polgárjogi vezetők, költők, színészek – sőt a rendszer önkritikus volt kiszolgálói is. Addigra a hajthatatlan Honeckert már leváltotta neveltje, Egon Krenz, aki új kezdetet ígért, de nem maradt más lehetősége, mint a meghátrálás.
November 9. fejleményei Bonnt váratlanul érték. Helmut Kohl lerövidítette lengyelországi látogatását. Jóllehet a kancellár már a nyáron jelezte Gorbacsovnak, hogy hosszú távon a német egység elkerülhetetlen, most sem sürgetett. November végén előterjesztett terve szerint létre kellett volna hozni az NSZK és az NDK államszövetségét. A tervet a bonni parlamentben csak a Zöldek nem támogatták – egyetértve az NDK polgárjogi mozgalmainak többségével. Azok felhívását, hogy legyen szabad, önálló, a szociális igazságosságon nyugvó saját államuk, ne engedjék bekebelezni magukat a másik Németországtól, 1,17 millió ember írta alá.
„Nincs napirenden a német egység” – közölte november 13-i kormánynyilatkozatában Hans Modrow, az NDK új, reformkommunista miniszterelnöke. Ám amikor Helmut Kohlt decemberi drezdai látogatásán százezer ember ünnepelte, a kérdés lélektanilag eldőlt. Pedig Margaret Thatcher és FranÇois Mitterand sem lelkesedett a német egységért – féltették az európai egyensúlyt egy még erősebb Németországtól. Gorbacsov azonban – aki még november elején azt ígérte Krenznek, hogy fennmarad a két német állam – 1990 februárjában, Kohl moszkvai látogatásakor, végleg zöld utat adott az egyesülésnek.
25 év után a falnak csak maradványai láthatók, a német precizitással felállított bábállam lidérces világára még sok ott dolgozott, tanult magyar is emlékszik.
