Ütközőövezet

Semmi vita nem lehet afelől, hogy őszerinte a tárgyalóasztalnál az ukrajnai orosz szeparatistáknak, a donyecki és luhanszki „népköztársaságok” képviselőinek kellene ülniük egyfelől és Porosenko ukrán elnök képviselőinek másfelől. E tekintetben az álláspontok homlokegyenest ellentétesek. A kijevi kormány csak akkor és úgy tárgyalna, ha az általa „terroristáknak”, Putyin szerint viszont „népfelkelőknek” nevezett erők leteszik a fegyvert; utóbbiak meg úgy, hogy az ukrán hadsereg leállítja június végén beindított „terroristaellenes” hadjáratát. Putyin tárgyalt ugyan már Porosenkóval, de semmire nem jutottak. A harcok folytatódnak.

A történelem kútja, Thomas Mannt kifordítva, nem mélységesen mély. Legalábbis itt nem. Amikor az Európai Uniónak hátat fordító és Putyin „eurázsiai uniója” mellett szavazó Janukovics ukrán elnököt egy tömegmozgalom (a „Majdan”) elzavarta, az oroszokban a legrosszabb félelmek ébredtek fel. Úgy látták, hogy az unióval való társulás nem más, mint a későbbi NATO-csatlakozás trójai falova, miáltal az Ukrajnához tartozó Krím félsziget, benne a fekete-tengeri orosz flotta egyes számú támaszpontjával, Szevasztopollal, egyik napról a másikra NATO-támaszponttá válik, s ezzel Oroszországnak mint déli haditengerészeti nagyhatalomnak a státusa egy csapásra megszűnik. Janukovics menekülésére Putyin válasza az volt, hogy egy gyors akcióval bekebelezte, Oroszországhoz csatolta a Krímet. Ettől kaptak erőre azok a dél- és délkelet-ukrajnai „elemek”, akik addig is terhesnek érezték Kijev fennhatóságát.

Semmi kétség: ahhoz, hogy egy gyönge központi hatalommal és egy nagyon rosszul felszerelt hadsereggel szemben ők maguk potens katonai erővé szerveződhessenek, meg kellett kapniuk Oroszország politikai, anyagi és megfelelő harci eszközökben megtestesülő támogatását. Meg is kapták, olyannyira, hogy – a legutóbbi hetek fejleményeként – „szabadságos” és „önkéntes” orosz katonák (valójában hivatásos deszantosok) jelentek meg Ukrajna területén, de még harckocsik, légelhárító eszközök és csapatszállító járművek is.

Ma a politikai (nyugati) közbeszéd nemes egyszerűséggel orosz agresszióról beszél. Porosenko szerint a helyzet úgy alakult, hogy „közel a pont, ahonnan nincs visszatérés”. Ami úgy értendő, hogy „totális” háború tör ki Oroszország és Ukrajna között.

Porosenko ezt nem gondolhatta komolyan. Putyin nem csinált titkot abból, hogy a nukleáris fegyverekkel felszerelt orosz hadsereg (az atomhatalmi státusra a legdirektebb módon utalt) készen áll az ukrajnai „honfitársak” védelmére, egyszóval a közvetlen és nagyarányú beavatkozásra is akár.

Csaknem tízmillió emberről van szó. Ennyiben érthető. Annyiban azonban majdnem handabandázás, hogy a NATO kinyilvánította: semmi szín alatt nem avatkozik be katonailag az ukrajnai konfliktusba. Arra ugyan megvan benne a készség, hogy Lengyelországban és a balti államokban támaszpontokat létesítsen, s talán arra is, hogy fegyvert szállítson a kijevi kormányhadseregnek (amit a John McCain szenátorhoz hasonló washingtoni „héják” sürgetnek), de se szárazföldi, se légi beavatkozást nem tervez.

Itt jegyezném meg: Oroszország és a Nyugat viszonya egyáltalán nem olyan, ami drasztikus beavatkozásra indítaná Ukrajna barátait. Igaz, sokan vannak, aki „farkast” – orosz imperializmust – kiáltanak, de ők elfeledkeznek arról, hogy Putyin mennyire segítőkész volt legalább három nagy ügyben: abban, hogy orosz területen át vigyék ki Afganisztánból az amerikai fegyverzetet; abban, hogy létrejöjjön az atomegyezmény Iránnal; végül abban, hogy Szíria megsemmisítse vegyi fegyverzetét. Ez utóbbi esetben Putyin a szó szoros értelmében kikaparta a tűzből a gesztenyét Obamának, hiszen az légi csapásokkal – Irak és Afganisztán után egy újabb eszkalációval – fenyegette Aszad rendszerét.

Meggyőződésem szerint Oroszország nem óhajtja kiszakítani Ukrajnából annak déli és délkeleti területeit. Viszont nagyfokú autonómiát követel nekik, amibe Porosenkónak előbb-utóbb bele kell mennie. Katonailag az sem kizárt, hogy az oroszok az Azovi-tenger mentén úgynevezett szárazföldi korridort akarnak létesíteni az anyaország és a Krím félsziget között, miáltal megszűnhetne a félsziget függősége Ukrajnától. (Hm! Korridorügyben már volt egy „előjáték”: Hitler követelése, hogy a lengyelek nyissanak folyosót Kelet-Poroszország és Danzig között. Az elutasítás világháborút eredményezett.)

De ez mellékszála csak a történetünknek. Az orosz stratégiai gondolkodás esszenciája az, hogy Ukrajna legyen, illetve maradjon semleges ütközőövezet a NATO és Oroszország között. Amiképp, mondjuk, Ausztria az lett az államszerződés 1955-ös aláírása után, s amiképp Finnország és Svédország (északon) volt is, maradt is. Ennek érdekében Putyinék a végsőkig elmennek. Talán a fülükben van a néhai Borisz Jelcin mondása akkorról, amikor a NATO bombázni kezdte a boszniai szerbeket (1995): „Íme, itt az első jele annak, hogy mi történik majd akkor, ha a NATO egészen az Orosz Föderáció határáig nyomul...”

Ám a történetnek van még egy mellékszála, amely bennünket közvetlenül érint. Éppen akkor, amikor Ukrajnában – Janukovics menekülése után – zűrzavaros viszonyok uralkodtak, de az orosz szeparatizmus épp hogy erőre kapott, miniszterelnökké választása alkalmából Orbán Viktor (május 10.) kettős állampolgárságot és autonómiát követelt a kárpátaljai magyarságnak (kb. 150 ezer fő az ugyancsak kb. 1,2 milliós összlakosságból).

Ezzel kiverte a biztosítékot sokaknál, de leginkább a lengyeleknél, akik kimondatlanul is úgy vélték: itt mintha „hullarablásra” történt volna kísérlet. Mert ha Orbán úgy gondolja – mint mondta –, hogy Ukrajna „minden kisebbségét” megilletik ezek a jogok, akkor nyilván nem gondolta végig a történetet. Hisz van egy tízmilliós orosz és egy alig másfél százezres magyar kisebbség. Mi volna, ha az oroszok orosz állampolgárságot (is) kapnának? Orbán akaratlanul is (?) az ukrán állam destabilizációjában érdekelt Putyinnak szállított érveket, tudván egyébként, hogy az ukrán törvények kifejezetten tiltják a kettős állampolgárságot. (Ehhez képest valószínűleg több tízezer kárpátaljai magyar szerzett suttyomban magyar útlevelet.)

Mindez már csak azért is bizarr, mert épp az Orbán által állítólag nagyra becsült és szövetségesnek tekintett Donald Tusk lengyel miniszterelnököt választották a minap az Európai Unió új elnökének. Azt az embert, aki a tőle megszokott udvariassággal csak „sorrendi tévedésben” marasztalta el Orbánt (de nyilvánosan), mondván: előbb az orosz agressziót kell elhárítani („bátran, de ésszerűen”), aztán lehet majd beszélni arról, hogy az új Ukrajna berendezkedése milyen legyen.

Orbán azonban zabolátlan: „mikor, ha most nem, amikor az új Ukrajna alakulóban van?” – mondta. És volt még egy másik lapát is a kezében. Azt a tusnádfürdői nyilatkozatát, hogy az Oroszország elleni szankciókkal az unió lábon lőtte magát – egyszóval és magyarul: ő ellene volt és van a szankcióknak –, a nagyköveti értekezleten kiegészítette azzal, hogy ellentétben a lengyelekkel, Ukrajna nekünk nem biztonságpolitikai, hanem gazdasági kérdés.

Ez így csak félig igaz. Tusk azzal pirított rá Orbánra, hogy a pénz nem minden. Csakhogy Lengyelország jóval nagyobb mértékben függ az orosz exporttól, mint mi, Litvániáról nem is beszélve. És ha már egyszer Orbán megszavazta az oroszellenes (egyelőre nem annyira fájó) szankciókat, és tudomásul vette, hogy a magyar agrárkivitel korlátozása – mint orosz ellenintézkedés – bennünket fájdalmasan érint, akkor elég sokakat kéne meggyőznie az unióban, hogy „tisztán” gazdasági szempontból mérlegeljék az Ukrajna elleni lépéseket. Tudniillik jön a következő szakasz, „hacsak Oroszország nem változtat a magatartásán”. (Nem fog.)

Nem nagyon kívánnék tippelni, de valószínűleg Székely Árpád volt moszkvai nagykövetnek van igaza, aki azt jövendöli, hogy se Paks II., se Déli Áramlat nem lesz, akármivel is érveljen Orbán. Az elemi logikából fakad, hogy ha az unió (nem kevés amerikai ösztönzésre) valóban büntetni akarja Putyint, akkor ebből a képletből az energia nem hagyható ki. (A Déli Áramlat rendeltetése az, hogy az orosz földgáz ne az ukrán vezetékeken át jusson el Európába, azaz az ukránoknak semmi hasznuk ne legyen a transzferből.) Nem hagyható ki továbbá a hadiipar és a bankrendszer.

De itt „kis” bajok vannak. Nyugat-Európa teljes földgázellátásának harminc százaléka orosz kézben van. A franciák leszállítják az oroszoknak a már megrendelt és kifizetett két hadihajót. A londoni bankokat a frász töri ki annak gondolatára, hogy az orosz betéteket befagyasztják, hiszen jórészt az orosz oligarchák pénzeinek a forgatásából élnek.

Summa summarum: nincs olyan, hogy valaki puszta biztonságpolitikai megfontolásokból büntet, miközben könnyedén elfeledkezik önnön gazdasági érdekeiről. Tél közeledtével a földgázról végképp nem lehet. Putyin kezében aduk, sőt adu ászok vannak. Kíváncsian lessük, mire fut ki ez az egész büntetés-ellenbüntetés játék, hiszen ez olyan, ahol az is veszít, aki büntet, és az is, akit büntetnek.

Lapzártakor arra várunk, hogy Ukrajnában – legalább – tűzszünet lesz, és valamilyen megállapodás megszületik Putyin és (a leggazdagabb ukránok egyike) Porosenko között. Putyin azt mondta ukrán partneréről, amit hajdanán Thatcher Gorbacsovról: vele lehet üzletet kötni.